Szomszédom a „biokertész”

Sietek leszögezni, hogy alapvetően semmi bajom sincs a szomszédommal, amolyan derék mindent tudó típus, aki félkönyökkel a drótkerítésre támaszkodva szívesen ad „én a te helyedben…” típusú jó tanácsokat, de igazából kedves ember.

Amikor mi újdonsült telektulajdonosként megjelentünk a látóterében, én éppen a lakásból kiszabaduló friss kertész korszakomat éltem, teleültetve minden talpalatnyi helyet a legkülönfélébb dísznövényekkel, amik persze utána különös körforgásba kezdtek, többször kicserélődtek és „átültetődtek” míg megtalálták végleges helyüket. Szerencsére elég hamar jött a következő: az ültessünk inkább őshonos, a mi éghajlatunkhoz jól alkalmazkodó meleg- és hidegtűrő fajokat korszakom, megspórolva az egzóták felesleges sanyargatásából származó esztétikai károkat, a pajzstetű inváziót vagy a téli cipekedést. Ezzel együtt változott a pázsitos udvar nagyszerűségéről alkotott véleményem is. Ugyanis megérkezésünkkor hősiesen, időt, pénzt és energiát nem kímélve befüvesítettük a teljes rendelkezésre álló területet. Talán egy egész hónapig örültünk a gyönyörű zöld pázsit jellegű füvünknek (javamra szóljon, hogy én már akkor is szárazságtűrő sport fűkeveréket vetettem), két nyáron át öntöztük (permetező fejjel, slaggal és csöpögtetéssel), gyeplazítottuk, gereblyéztük, utánvetettük, de egyre inkább látszott, hogy alul fogunk maradni a természet erői ellen folytatott küzdelemben. Így aztán hagytuk, hogy az angolszász gyarmatosítónál sokkal életképesebb bennszülöttek fokozatosan átvegyék a hatalmat és csak némi kis fűnyírással próbáltuk továbbra is rábeszélni őket arra, hogy füves gyepként viselkedjenek. De igazából nem bántuk meg, mert nagyon sok apró szépséggel gazdagodtunk, lett egy csomó kerek repkényünk, pongyola pitypangunk, piros levelű árvacsalánunk, tyúkhúrunk és sok egyéb "eredetigazolatlan" növényünk, amik azonban összességükben férjem meglátása szerint a jól gondozott gyep látszatát keltik (de csak messziről nézve). Viszont igazán vízszámla kímélő üzemmódban működnek még a júliusi forróságban is.

Nos, a mi szomszédunk ezekben az első, mára már történelminek mondható időkben, önkéntes tanácsokkal látott el a konyhakert, szőlő- és gyümölcs művelés rejtelmeiről, amire szerinte a kertet használni kell. De miután látta, hogy szaktanácsai ugyan látszólag meghallgatásra, de meg nem fogadásra kerülnek, nem erőltette tovább a dolgot.

De aztán jött a tavaly október és természetesen szemtanúja lett a legújabb, építsünk saját biozöldségest mániámnak. Nem meglepő, hogy kisvártatva újra feltűnt a közös kerítésünkre könyökölve és mint egy igazolva érezve  a több évvel ezelőtt elmondottakat, érdeklődött, hogy csak nem veteményest építek-e? 

Gondoltam most vagy soha és kihasználom az alkalmat, hogy szelíd, indirekt pressziót alkalmazva, elmeséljem neki: igen konyhakertet csinálok, és ráadásul BIOKERTET. Hátha ezek után ő is kapva kap az alkalmon, hogy megreformálva az eddigi elképzeléseit csatlakozzon az egyszemélyes bio mozgalmamhoz. Ebben persze nem kevés önös érdek is lakozott, ugyanis hosszú szakirodalmak szólnak arról, hogy milyen kilátástalan küzdelem a biokertészkedés 300 m2-en alig 80 centiméteres védő távolságra a  szomszédtól, ahonnan ha szerencsém van a széliránnyal a permetszer nem is, de a kártevők boldogan menekülnek majd át az én kis bioparadicsomomba.  

Elsőre a meggyőzésem biztosan nem sikerült, mert az én őszi robikapáláson és tavaszi jó kiadós lemosó permetezésen szocializálódott szomszédom arcára rögtön kiült, hogy mit is gondol ő a biokertészkedésről, mint amolyan hozzá nem értő háziasszonyok úri huncutságairól a magafajta profi kiskertészekéhez képest és eléggé kétkedő arckifejezéssel sok szerencsét kívánt nekem a kísérletemhez.

Hát így állunk a példamutatás és a szomszéd nevelés területén jelenleg. Mindenesetre drukkolok a mogyoró bokraimnak, amiket a telekhatárra ültettem, hogy nőjjenek minél gyorsabban és nagyobbra, hátha mintegy első védvonalként segíteni tudnak nekem legalább a nemkívánatos permetszerek felfogásában.

A biokertem egyelőre köszöni jól van, bár még a kezdeti fázisban vagyok. Kezdtem mindjárt a talajjal, amivel szerintem rendkívül jól bántam, nagy mennyiségű szerves trágyát és amíg volt, komposztot juttattam ki, valamint egy Meliorit nevű anyagot  (bio kertészkedésben is engedélyezett), amely a különböző ásványokat hivatott pótolni, ezzel is javítva a talajszerkezetet is. Folyamatos tanulmányozója vagyok a biokertészeti könyvek jó szomszédok-rossz szomszédok táblázatainak és a magokat eme alapelvek szerint vetettem el. A kikelő növények remélhetőleg segíteni fogják majd egymást és egyesítik erőiket a kártevőkkel folytatott harcban.

Tanultam néhány nagyon hasznos dolgot a kishantosi népfőiskolán is: kifejezetten az itt hallottak alapján készítettem egy olyan ágyást, mint a régi kolostorkertekben, ahol az ágyás peremén illatos fűszernövények pompáznak (zsálya, levendula, cipruska) abból a meggyőződésből, hogy az általuk kibocsátott illatanyagok és aromák megzavarják a kártevőket és azok nem találják majd meg az ágyás mélyén rejtőző, védtelen növényeket. Erősen hiszek a különböző, növényeket erősítő koktélok hasznosságában, az idén is készíteni fogok nekik csalán teát (esővíz+rengeteg friss csalán néhány napig érlelve), bőségesen megöntözve őket ezzel, amelyet az idén a lébe áztatott fekete nadálytővel is kiegészítek. A csalánnal való barátkozásban odáig jutottam, hogy tavasszal három csalántövet is ültettem a kertembe, remélem annyira jól érzik majd magukat, hogy erőteljes terebélyesedésbe kezdenek. A bio kertészkedésben az egyik legnagyszerűbb felfedezés, hogy szép lassan megváltozik az ember hozzáállása a jó növény- rossz növény kérdésben és azok a növények, amik eddig indexen voltak, lassanként visszavándorolhatnak a kertünkbe.

Életemben először én is tartottam lemosó permetezést, igaz, hogy életemben először vannak gyümölcsfáim is!!!! Igen, nem elírás, a lemosó permetezés létező fogalom a biokertekben is, léteznek olyan szerek, amiket a biokertészkedés is engedélyez. Izgatottan várom az eredményt.