Helyzetkép vihar után

Gondolom nem árulok el nagy titkot senkinek, ha azt mondom, hogy a viharban a legjobban a szelet utálom és mivel mást nem tehetek, figyelve az előjelzéseket visszaszámolok, hogy még hány napot kell kibírni, amíg lecsillapodik. Meg persze izgulok, hogy ezúttal mit is tesz majd tönkre.
Mostanra már (három nap és két fél) túl vagyunk az idei eddigi legnagyobbon, magyarázzuk az okát a globális felmelegedéssel vagy a fagyos szentekkel, így tegnap reggel végre kimerészkedtem a kertbe, hogy körülnézzek.
Amikor ültettem (12 éve) még nagy rajongója voltam a szivarfa hatalmas, szív alakú, zöld leveleinek, de miután minden évben menetrend szerint a zsenge levelek megjelenése után szétszaggatja őket az aktuális vihar és attól kezdve egész nyáron az ember a széttépett, lisztharmattal fertőzött leveleket nézegeti, plussz a szétszóródott száraz szivarokat szedegeti fel a földről, a lelkesedésem jócskán megcsappant, persze nem a fa hibájából.
A legnagyobb természeti csapás ezúttal a tyúkólat sújtotta egy leszakadt ág formájában, ami a tetejét tette tönkre, de szerencsére a tyúkokban semmiféle kárt nem okozott:). A második számú nem túl szerencsés ötletem a fafajta választás terén, a keskenylevelű ezüstfa vagy más néven olajfűz ültetése volt.








Ez a fa gyorsan nő, ami nagyon vonzó tulajdonsága egy teljesen kopár területen, emellett nagyon szeretem az illatát is, de sajnos egyáltalán nem viharálló és a nagy szél rendszeresen letördel belőle egy-egy nagyobb darabot. Éppen a tyúkól felett. Favágás (iszonyú tüskés), darabolás, levágott ágak eltűntetése, fel is került rögtön a kárlista élére.

Lesz  ami lesz, jöjjön a konyhakert. Ahogy sejtettem, a frissen kiültetett palánták sem szerették a nagy szelet, leveleik fonnyadtan lógnak és soknak a vékonyka szára is eltörött.

Persze nagyon nehéz megállni, mikor február óta ragyogó tavaszias az idő, hogy az ember lánya ne ültesse ki a palántákat áprilisban, az erősebb idegzetű mondjuk május elején és ne érezze úgy, hogy már el is késett mindezzel, hogy aztán május közepén menetrendszerűen lesújtson a böjtje eme elhamarkodott döntésének és (majdnem) mindent kezdhessen előlről.
Lehetne persze várni, hogy hogy hátha összeszedi még néhányuk magát, de az az igazság, hogy az a növény, ami közvetlenül a kiültetése után így megtépázódott, egyrészt minden erejét a regenerálódásra fordítja az elkövetkezendő időszakban, a növekedés helyett, ráadásul a sérült levelek fogékonyabbak lesznek a gomba- és egyéb betegségekre is.
Nem nagyon van más választás, mint hogy elbúcsúzunk a sérült palántáktól és újra telepítjük az ágyásokat, erősen reménykedve abban, hogy a következő vihar csak azután érkezik majd, miután volt idejük kellőképpen megerősödniük.
Bármennyire is nem tartom szépnek, ilyenkor valamennyire azért megértem a fóliasátrak rajongóit, mint afféle kísérletet arra, hogy az ember kiküszöbölje a természet kellemetlen meglepetéseit a konyhakertjéből.