Tyúkok eldöntötték: szétnéznek a birtokon

Még az ősszel történt, hogy három évnyi biztonságos kerítéshasználat után (tyúkok bent-én kint), úgy döntöttem végleg megbízom bennük és kibővítem az udvarukat.Hozzá is kerekítettem egy csinos, vadregényes részt a fennhatóságuk alatt állóhoz csupán egy méter magas, könnyed kis kerítéssel és vágtam egy átjárót a régire (duplán megerősített cirka 195 magas), hogy hadd kalandozzanak kedvükre a csalitosban.

Igazán boldognak és elégedettnek látszottak a bővítéssel, attól fogva szinte nem is használták a régi udvarukat. Reggel, amint egymás után kisorjáztak az óljukból, egész napra bevették magukat a bokrosba, csakis enni és inni jöttek elő, mert én továbbra is ragaszkodtam a megszokott rendhez: az etető meg az itató álljon csak az eredeti helyen. 

Tavasszal úgy egy hete, amikor délután hazaszaladtam valamiért, arra figyeltem fel, hogy az egyik fehér tyúk kint peckezik az udvarban, kivülről párhuzamosan a kerítéssel, hanyagul tudatva a bent lévőkkel: ugyan van itt kutya, meg kerítés, meg mindenféle szabály, de én azért kint vagyok....

Kétségbeesetten keresgéltem, hogy hol lyukadhatott ki a kerítés és jött elő a fehér dög. Naná, hogy rohannom kellett volna tovább és most tessék, vigyázhatok, hogy csak nehogy hirtelen mozdulatot tegyek és megijesszem szegényt. Türelem, nagy levegő, meggyőzés és extra mag-szórás segített: a tyúk a nyitott ajtón át nagy kegyesen visszakormányozta magát a többiekhez... és persze elmesélte nekik, hogy na jó, most az egyszer az okos tyúk enged....!

Aztán napokig nem történt semmi rendkívüli, tyúkok bent, én és kutya kint, időnként morog és megugat. Mígnem egy szép napsütéses napon tisztes tyúklátótávolságon kívülről arra leszek figyelmes, hogy a fehér tyúk egy elegáns szárnylendítéssel fent terem a kerítés tetején. Hinta erre- hinta arra, szétnéz, nincs senki...így kecsesen kihuppan az udvarra. A többiek persze figyelik. 

Jól van, gondoltam, ha nincs lyuk, csak szándékos elkövetés, akkor ha megtalál a kutya az a te bajon lesz, majd visszamész, ahogy tudsz vagy ahogy kijöttél. Végre Pannika is felfigyel arra, hogy az ő udvarán történik valami rendkívüli és (ugyan nem eltúlozva a tempót) odarohan, a tyúk pedig mint egy fehér hópihe (na jó, egy kövér) visszalibben a kerítésen, a túloldalról elégedettem vigyorog, majd eltűnik a bokrok alatt.

A tyúk expedíció ma érte el a tetőfokot. A férjem délután egyszer csak hív: "Te, az összes tyúk kint van az udvarban!" Erre én: "Csald el gyorsan a kutyát, nehogy bántsa őket!" Majd ő: "De hát a kutya egész nap velük volt!"

Ezek után joggal bíztam benne, hogy a fehér tyúkprofesszor azt is megtanította nekik, hogyan kell hazamenni sötétedésre. Mit mondjak? 70-30% nem olyan rossz arány. Szürkületkor hét tyúk az ólban is volt, a nyolcadik viszont úgy döntött ő mostantól a garázsban alszik majd, és ahogy észrevett még jobban iparkodott megvalósítani ezt a tervét (úgy húztam ki az utolsó pillanatban egy doboz alól). A két legkövérebb fekete-fehér pöttyös pedig elégedetten egyensúlyozott a kerti padunk támláján, szerencsére már félálomban, így remélhetőleg nem is emlékeznek majd rá, hogy egyszer kint jártak és majdnem ott is aludtak a birtokon.

Mindenesetre az átjárót befalaztam (helyesebben: tyúkdrótoztam), a bizalom megszűnt és egy kiadós kerítés magasítás nélkül nem is fog visszatérni egyhamar.

Hiába, a shoppingolás jókedvre derít

A minap eléggé vacak kedvem volt, gondoltam, hogy muszáj vásárolgatnom egy kicsit, mert az jobb kedvre derít. Így aztán vettem három tyúkot. Három hófehéret. És tényleg jobb lett. Mármint a kedvem. Így a teljes csapata következőképpen nézett ki: négy ezüst itáliai, két wyandotte (fekete-fehér pöttyös), egy teljesen fekete és egy kis vörös (pedigré nélküli, de nagyon talpra esett). Minden a legjobban alakult, az újak szépen beilleszkedtek, sőt kifejezetten barátságosak voltak. Még velem is. Néhány nap elteltével etetés közben óvatosan meg lehetett őket simogatni. Azt nem mondhatom, hogy ezt kifejezetten élvezték, inkább elkönyvelték maguknak, hogy új hely, új szokás, ez itt biztosan a kajához jár.

Aztán újra elkezdődött a tavaly nyári rémálom. Valami rejtélyes ok miatt a tyúkok taraja elkezdett kifakulni, a jószágok kókadtak, kedvetlenek lettek. És ez bizony nem jó jel. Két tyúk sajnos néhány napon belül el is halálozott, kettőt pedig elkülönítettem, két szép tágas dobozba, hogy ne fertőzzék meg a többieket. Szentül meg voltam győződve arról, hogy a galambok vagy a verebek hurcolnak be valami kórságot a baromfi udvaromba, háládatlan módon, így köszönve meg a potyaetetést. És szegény tyúkok emiatt haláloznak el. De valahogy nem állt össze a kép, hiszen a szomszédban is vannak tyúkok, oda is járnak a verebek és a galambok, de mégsem történik velük semmi. Egyszer csak, jött a sugallat, no meg az internet és elkezdtem arra keresgélni, hogy baromfi+élősködők. 

Közben, néhány nap elteltével, az elkülönített tyúkok jobban lettek. Visszatért a színük, fel is élénkültek, annyira, hogy az egyik kiszökött a dobozából és a kertem egyik sűrű bokrának aljába vackolta be magát. A segítőkész nagy fiamban rögtön meg is született a terv, hogy erős sugarú locsolócsővel tereli majd vissza a dobozába a szárnyast. De persze Panni kutyánk önkéntes segítsége és önfeledt ugatásával kísért viaskodás után a tyúk győzött. Érthető okokból egyáltalán nem akart többé előjönni a bokor biztonságos rejtekéből és erőszakkal vagy önként visszatérni a dobozába.

Közben az internet mélyéről előkerült a hőn keresett információ: baromfi atkák lehetnek, amelyek ezeket a tüneteket okozzák. Ráadásul az is kiderült, hogy a tyúkjaim legfőbb ellensége éppen én és a jószándékom vagyunk, mert pontosan azzal, hogy csodásan leszigeteltem a tyúkól oldalait, segítettem elő az atkák elszaporodását. Így aztán felkészültem az atka invázió felszámolására: hosszú szárú gumikesztyű, szemüveg és maszk és nyakig záródó öltözék. Kint meg éppen 30 fok meleg. Elkezdtem lebontani a tyúkól bélését, amit sajnálatos módon az örökké valóságra készülve rögzítettem, így nem ment valami könnyen. Mivel a blogomban minden korhatár gyanús bejegyzést nélkülözni szeretnék, nem írom le részletesen, hogyan is néznek ki a baromfi atka seregek. Én is megpróbáltam gyorsan elfelejteni őket, hogy ne üldözzenek álmomban. 

De lényeg, hogy szívós kitartással, egy üveg domestosszal és egy alapos meszeléssel végül is kiírtottam őket. Jó érzéssel töltött el a szép fehér ház, és hogy végre segíteni tudtam a tyúkjaimon. A friss meszelésnek kifejezetten egészség szaga van, ezt bizton állíthatom.

Estére kelve a fekete tyúk is úgy döntött, beszünteti a gerilla életmódot és visszatér a közösségbe. Önkéntesen. Szóval a végére minden jóra fordult, de a veszteséget nincs mese, pótolnom kell. Lehet, hogy egy újabb shoppingolás következik majd?;)

Gazdasági körkép: november

Jelen időszakban az éves  tojástermelésem elérte a gazdasági mélypontot, ezt bizton állíthatom.  A (szeptember óta szigorúan monoton) csökkenési görbe csak azért nem csapott át negatívba, mert semmiféle konyha késes vagy menyétes merénylethez nem folyamodtam (még!!). Jelentem, hogy a csajok teljes létszámban megvannak, de tojni, na azt egyáltalán nem hajlandóak. Eszükbe sem jut!
Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van velük: korán fekszenek, későn kelnek, tesznek-vesznek, esznek egész nap. Csak éppen NEM TOJNAK! Sajnos az a tény sem vigasztal, hogy mérvadó tudományos körök szerint ez normális a túl rövid nappalok- és túl hosszú éjszakák miatt. Törődjek bele, hogy a jelek szerint a biológiai óra hatása erősebb mint az én pozitív kisugárzásom? De hát nekem különleges itáliai fajtyúkjaim vannak, amikről a szakirodalom azt állítja, hogy "megbízható, egész évben jól tojó fajta" és egyáltalán egy szót sem ejt a tojásmentes őszi, (téli?) szünetről.

Ráadásul mintha ez nem volna elég, Pannika (a kutyusunk, családunk szeme-fénye) úgy döntött, hogy lerázza magáról a tavasztól őszig türelmesen ránevelt, a Kertek Nagy Barátja címet és visszahódítja a szerinte a területéből jogtalanul elbitorolt veteményesemet. Igaz, hogy ezek most jobbára csak gondosan felásott ámde üresnek látszó három- és négyszögek, na dehát ez egész néhány héttel ezelőttig nem így volt!
Pannika első számú merénylete a régi rend ellen, hogy egy ideje szisztematikusan raktározza nehezebb időkre szánt csontjait az ágyásaim közepébe, amiket ráadásul későbbi őrjáratain újra meg újra meglátogat, ha kell gondosan át is helyez - természetesen egy másik ágyásba.
Sőőőt ma reggel úgy döntött, hogy a terület visszacsatolást, amolyan megjelölős pisilésekkel is foganatosítja és legnagyobb megdöbbenésemre magától értetődő természetességgel besétált a volt (bio)krumpli ágyásom kellős közepébe és elegánsan körbejelölgette.
Ahogyan elnézem, sajnos mivel a viruló veteményes egyelőre csak emlék, nem lesz könnyű feladat a tavasz beköszöntével a kutya- és tyúkseregletnek újra eszébe juttatni, hogy hogyan is működnek normálisan a dolgok:(((

A tyúkok és a bolond gombák

Lehet, hogy lesznek, akik elolvasva ezt a történetet felelőtlen gazdának fognak tartani, de kérem, hogy mielőtt ezt véglegesen eldöntik, hogyan ítélnek meg, vegyék figyelembe a következő tényeket:

1 1. számú tény:  Minden állat tudja hogy mi a jó neki és mi nem. Csak azt eszi meg, amitől nem lesz baja. (lásd. a régi népi bölcsességek), 

     2. számú tény: A kis, barna, gyanús küllemű gombák bolondul gyorsan nőnek, reggel még semmi nyomuk délutánra viszont már teljesen elborítanak mindent, egyszóval nőnek mint a bolondgomba (talán innen is kapták a nevüket?:)

Sajnos az én éhenkórász, mindent gondolkodás nélkül felfaló tyúkjaim az első pontot biztosan nem ismerték, így gondolkodás nélkül eltűntettek egy jó csomót a fa törzse körül eső után rajtaütésszerűen  megjelent gombákból mint valami egzotikus csemegét. Az esetből én már csak a késő délutáni órákban a végkifejletet érzékeltem: feltűnően friss kaparásnyomokat szabályos körben a baromfi udvar közepén trónoló fa törzse körül, néhány, elpotyogtatott barna színű gombakalapot valamint a földből előmeredő gombaszárakat. Hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem vagyok gombaszakértő, olyan családban nőttem fel, ahol a kis barna gombák kifejezetten a bolond névre hallgattak, ami persze nem egy korrekt rendszertani meghatározás, de nagyjából azt jelenti, hogy mindenképpen célszerű tartózkodni az elfogyasztásuktól. Fokozza a problémát, hogy a jelen eset kapcsán meg kellett állapítanom, hogy a gombák egyáltalán nem tartják tiszteletben a más célra elkerített terület sérthetetlenségét, hanem minden tapintat nélkül, a növekedésükre legalkalmatlanabb helyeken is képesek felütni kis barna kalapjukat, mint például egy baromfi udvar közepén. Telistele unatkozó, mindig éhes tyúkokkal.

Nos visszatérve a történethez, tehát amikor hazaérkeztem és első utam a baromfi udvarhoz vezetett, legnagyobb megdöbbenésemre egy gondosan gombátlanított fatörzs látványa fogadott. A tyúkok látszólag a lehető legelégedettebb arckifejezéssel végezték a rendes délutáni elfoglaltságaikat, azaz jöttek-mentek kapirgáltak és persze amint megláttak a baromfi udvar lehető legtávolabbi sarokába menekültek előlem.

Az első rémület (és gyors orvosi beavatkozás elvetése után) után elhatároztam, hogy bolond gomba diagnosztikai megfigyeléseknek fogom alávetni őket, hogy lássam mennyire súlyos a helyzet:

1.    diagnosztikai próba:  Mozgásuk alapos megfigyelése: vajon nem imbolyognak-e feltűnően a mérgezés következtében?

Ezzel a módszerrel sajnos csak azt értem el, hogy a tyúkok gyanakodni kezdtek, hogy valami nem rutinszerű dolog fog következni és szorosan egy kupacba verődtek a túlsó sarokban és egyáltalán nem akartak (teszt)mozogni.

Nem baj, következzen akkor a 2. számú diagnosztikai próba:

2. diagnosztikai próba (közben persze megérkezett Panni kutya a kerítéshez, érkezését viharos ugatással tudatva mindenkivel). A tyúkok arckifejezésének tanulmányozása és egyéb apró jelek keresése annak érdekében, hogy bármiféle gyanús elváltozást azonnal megállapíthassak. Nem tudom, hogy próbált-e már valaki a tyúkok arckifejezéséből kiolvasni valamit, sajnos szerintem ez teljesen reménytelen. Pillantásuk akár a

007-esé, hűvös és rezzenéstelen, nem tükröz semmilyen belső érzelmet. Legfeljebb halvány megvetést mindennemű szőrös, izgága kutyaszerű lény és a gazdája iránt. Így aztán ez a próba sem hozott semmiféle bizonyosságot azon a téren, hogy a tyúkok pillanatnyilag súlyos gombamérgezésben szenvednek-e vagy sem?

Így aztán a 3., a legbiztosabb diagnosztikai próba mellett döntöttem. Következzen az evéspróba. Ha ugyanis rosszul érzik magukat: szédülés, fejfájás, gyomorrontás, akkor egyszerűen lehetetlenség, hogy enni akarjanak. Így aztán hamarosan feltálaltam nekik a próba-vacsit: némi főtt krumpli héjat, darált kukoricával és zöld saláta levelekkel. (Tyúk)veszélyzónán kívül tartózkodva a tyúkok gondolkodás nélkül megrohamozták a táljukat, nem látszott rajtuk semmiféle mozgáskorlátozás, szédülés vagy rosszullét.

De mi lesz, ha a mérgezés tünetei csak orvul és lopva az éjszaka leple alatt jelentkeznek majd?

Nem volt mit tenni, alkonyatkor  csak úgy mint máskor (egy cseppet sem imbolyogva) a tyúkok besétáltak a házukba, és komótosan elhelyezkedtek a legmagasabb ülőrúdon (szemlátomást nem szédültek), én pedig rájuk csuktam az ajtót.

De valahogy mégsem vagyok egészen nyugodt... szorongva várom a holnap reggelt......

De akkor miért????

Az egyik feketém június elején úgy döntött, márpedig ha törik ha szakad ő kotlani fog. Csak emlékeztetőül mindenkinek csak hajadonok, 10-en élnek együtt,  látszólag nagy egyetértésben, de kakas az nincsen a lakóhelyüknek még csak a közelében sem. Aki volt korán távozott, nem önként, de ez már a múlt. A fekete tyúkhajadonnal pedig biztosan elkerülték egymást, hiszen ő jóval később érkezett. Nos ez a békés boldog női egyetértés szépen működött is, egészen júniusig. Az eddigi első és egyben utolsó kakasom elvesztése, már csak amiatt sem viselt meg annyira, mert arra gondoltam, hogy ez egy egész csomó további problémától fog megkímélni engem: az olyanoktól mint a a kotlás, tojásköltés kiscsibékkel foglalkozás. Ez a probléma ezzel egyszer s mindenkorra lezárult mielőtt elkezdődhetett volna.

Ehhez képest egy szép nyári napon jobban mondva estén, amikor be akartam csukni a tyúkjaimat és persze előtte összegyűjteni a napi tojás adományt azt láttam, hogy kilenc leány fenn a legfelső rúdon, egy a fekete, bent a tojó rekeszben, ami felettébb szokatlan volt. Gondoltam biztosan eltévesztette az időzítést és megcsúszott a tojással. Jól van, várok egy kicsit....Már erősen alkonyodott, így kisvártatva visszamentem, de a fekete tyúk még mindig bent üldögélt a rekeszben. Csak nem beteg? Nos lássuk csak, kicsit megpiszkálom, persze egy bottal, nem kézzel (nem vagyunk olyan jóban sajnos), hogy kijöjjön onnan. A TYÚK a finom kis megpiszkálást nem viselte jól, sőt kifejezetten zaklatásnak vette, megfordult és teljesen váratlanul rámsziszegett!!!! Ráadásul még oda is próbált csípni a kezemhez, úgy látszik nem volt hiábavaló a botos előkészület. Hát az eddig sem túl meghitt, meleg barátinak egyáltalán mondható viszonyunkon  úgysem fog már sokkal többet rontani, ha egy kicsivel erőteljesebben piszkálom meg, hogy meglássuk miért viselkedik ilyen ádázul. A tyúk csak nem mozdult, ezért erősítés után kellett néznem. A bot túl vékony, legyen inkább kapanyél.

 A hirtelen ötletből táplálkozó billiárd módszert (kapanyéllel kellő távolságból finoman, de annál kitartóbban lepöckölni a tyúkot úgy, hogy az alatta lévő tojásokban ne tegyek kárt) nem tudom tiszta szívből ajánlani a hasonló problémától szenvedőknek ugyanis a tyúk védekező pózt vett fel, kiterjesztette az összes szárnyát, tollát, farkát, egy pillanat alatt kétszeresére dagadt és. így csaknem lehetetlen volt kitoloncolni a rekeszből. Ráadásul közben ádázul csipkedte a kapanyelet, sőt fennmaradó testrészeivel ahogy csak bírt még bele is kapaszkodott. Némi viaskodás után azért csak sikerült eltávolítani a harcos amazont, fél kézzel egy kapanyélnyi biztonságos távolságában tartva, a másik féllel gyorsan összekapkodni a tojásokat, majd az egész csapatra rácsukni az ajtót.

És ez így folytatódott napokon keresztül,amíg végérvényesen rá nem döbbentem, ez a tyúk bizony nem adja fel egykönnyen. Kotlik ha tetszik ha nem. Ráadásul a kapanyeles billiárdos módszer is kezdett csődöt mondani, mert a tyúk felismerve a közelgő veszélyt egyre ádázabbul viselkedett: felvette a harcot szemtől-szembe ugyanis már csakis így ült a rekeszben és kard ki kard csípett, sziszegett és gonoszul villogtatta a szemét. Új fortélyt kellett kieszelnem. 

De mire is van az embernek jó erős kerti kesztyűje, ha nem az ilyen rendkívüli módon nyugtalanító helyzetekre. Íme már meg is született a kesztyűs hátulról megragadós módszer, aminek lényege a következő: vegyük fel a legvastagabb anyagú kerti kesztyűnket (nem baj ha sáros, úgyis lepereg a harc során) az ügyesebbik kezünkre, amilyen csöndesen csak tudjuk, nyissuk ki a tojórekesz ajtaját, vége. Az elülsővel ne próbálkozzunk, mert beláthatatlan következményei lehetnek. Ha nyitva az ajtó, kesztyűs kezünk a tyúk felett a levegőben (hátulról) ne habozzunk, gyorsan ragadjuk meg a tyúkot a farktollainál fogva és hajítsuk ki finoman az udvarra. Végül mindig hálás lesz, mert végre ehet és ihat a forróságban az egész napos megerőltető kotlás után, de ezt sajnos nem akarja beismerni. 

 Ráadásul rendkívüli módon kitartó tyúkról révén szó, vagy rendkívüli módon feledékenyről, mert nem adja fel,  és napkeltekor kezdi újra elölről.

Ráadásul a többi tyúk mintha titkon neki szurkolna, nem egyszer szemtanúja voltam a következőknek: bent az egyik rekeszben javában trónol a fekete kotlós, bejön egy másik tyúkhajadon, és ahelyett, hogy egy másik üres rekeszt választana a tojásrakásra, felmorzsolva ezzel a kotlóámokfutást, inkább betolat a már foglalt rekeszbe és odapottyantja az újabb tojást az önkéntes anyajelöltnek. És jön az újabb és az újabb barátnő.....

Nemcsoda, hogy estére már kotlósunk elégedett arccal üldögél mind a nyolc tojáson, amihez eredetileg semmi köze sem lett volna. Most már mindenki megértheti, milyen komoly a tét: össznépi lázadás vagy békés, boldog kotlásmentes együttműködés. 

Tyúkszakértőim szerint 4-6 hétig tart egy ilyen dolog, ami az én időszámításom szerint már lejárt. Sajnos vannak olyan pesszimista vélemények is, hogy ha egy tyúk egyszer elkezdte, akkor már soha sem fogja abbahagyni....Hát erre gondolni sem merek. Várok türelmesen és kéznél (kézen) tartom a vastag kesztyűmet.

Sokk ami sok!

Ugorjunk vissza az előző hét péntekére, hogy az elejétől kezdjük az elmúlt hétvége igaz történetét:
A kakasom már napok óta gyanúsan viselkedett és egyre inkább kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy valamilyen titkos kór emészti. Számomra legalábbis, aki eddig nem sok kakassal ápolt szoros kapcsolatot, titkosnak tűnt, ugyanakkor egyre jobban aggasztott a dolog. A begye, ami eddig kifejezetten délceggé tette, kezdett egyre nagyobbra dagadni, és az is látszott rajta, hogy nem érzi magát valami fényesen. Kerülte a tyúkok társaságát és időnként bizonytalanul tántorogva tett néhány lépést, de ezen felül semmi mást nem csinált. Nem evett, nem ivott, sőt ami még inkább fokozta a kétségbeesésemet, hogy reggelente semmiféle hangot sem adott ki magából, nemhogy azt az ismerős kukorékolás sorozatot, amivel nemtetszését fejezte ki, ha túl sokáig késlekedtem a reggelivel.
Szombatra a helyzet kezdett még rosszabbra fordulni, így jobb ötletem nem lévén elmentem az állatkórházba megérdeklődni, hogy kakassal egyáltalán foglalkoznak-e? Nos, a sor ami a váróban fogadott mintegy 20 kutyából és elgyötört tekintetű gazdáikból, több macska tulajdonos hölgyből és egy élénk érdeklődésű (mindenkivel beszélgetni próbált, még ha az illető ezt nem is akarta) vadászgörény gazdiból állt. Mivel reménykedtem, hogy mindenki látja teljesen állattalan vagyok, megpróbáltam diszkréten az ajtóhoz sorolni, remélve, hogy lehetőségem lesz csöndesen megkérdezni a személyzet kilépő tagját, mégis tudnak-e egy kakassal kapcsolatban bármiféle biztatással szolgálni. A szombat délelőttből így csordogált el lassanként másfél óra, míg a 100. perc környékén végre kinyílt az ajtó és az ajtónyílásban megjelent egy ápoló. Most vagy soha gondoltam és dacolva a kutya és macskatulajdonos társadalom képviselőivel, diszkréten az ápoló mellé kerülve amennyire lehetett folytott hangon megkérdeztem: "Elnézést, foglalkoznak itt kakasokkal is?" "Hogy mivel?" kérdezett vissza az ápoló persze a hangját elfelejtette lehalkítani. Erre aztán mindenki, aki addig csendesen maga elé nézve próbálta a vadászgörényes hölgy ismerkedési próbálkozásait elhárítani, felkapta a fejét. "A kakasommal, sajnos elég leverten néz ki." "Miért mi a baja a kakasnak?" folytatódott tovább az előtéri párbeszéd. Megpróbáltam a kakas állapota miatti aggodalmamat szavakba ölteni, úgy hogy az ne hangozzék egy hisztérikusan aggódó, ámde az eseményeket erősen eltúlzó gazda felesleges pánikkeltésének. "Nos úgy néz ki, mintha fel lenne duzzadva a begye, nem eszik és bizonytalanul dülöngélve jár." Az emberek a gyötrő várakozás ellenére kezdtek egyre hálásabbak lenni a nem várt felüdülésért. Az ápolón érezhető volt, hogy egyszerre próbál segítőkésznek látszani, de ugyanakkor szeretné minél hamarabb lezárni baromfi tanácsadást. " Nos kakassal nem igazán foglalkozunk, de ha gondolja rendelési időben behozhatja és megröntgenezzük." A párbeszéd itt véget is ért, mert az ápoló visszasietett a rendelőbe. Én egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy hazamegyek az én szárnyas házi kedvencemért és a kakassal az ölemben szelíden végigülöm a sort, a kutya-macska-vadászgörény kompániában, amíg ránk nem jut a sor és be nem jutunk egy kakasröntgenre.

Hazafelé menet minden barátomat felhívtam, akikről úgy véltem, hogy talán van elképzelésük a kakas válság megoldásáról. Ők  további ismerősöket tyúktartási tapasztalattal a hátuk mögött. Attól függően, hogy ki hányadik közvetítőn keresztül szembesült a bajjal vagy egészséges falusi esetleg házi kedvenc tartó városi szemlélettel rendelkezett, különböző megoldásokat javasolt:
• "Hagyni kell aztán meglátjuk vagy megdöglik, vagy rendbe jön!"
• "Biztos beevett valamit,nem kell várni hanem le kell vágni mielőtt késő lesz!"

A vasárnap sem alakult kedvezőbben, a kakas továbbra is szenvedni látszott, én csak néztem, bíztattam és közben gondolkodtam rajta, hogy vajon mit ronthattam el? Megértettem, hogy az állattartás felelősség is, mert a legrosszabb egy állatot szenvedni látni, anélkül, hogy képesek lennénk legalább a kínlódásának véget vetni. Hétfőre eljutottam arra a pontra, hogy biztos voltam benne, szeretnék találni valakit, aki segít nekem levágni a kakast, hogy ne kínlódjon tovább. Még szerencse, hogy vannak az embernek igaz barátai, akik segítenek ha nagy a baj. Az én drága tyúkpszichiáteri vénával megáldott kollégám (lásd. Szeptember 12-e...c. blog) az első szóra késznek mutatkozott, hogy segítsen nekem a probléma megoldásában. Nem sokkal később a konyhám egyik büszkeségével, egy narancssárga nyelű Wüsthof késsel bevonultunk a baromfi udvarba. Eközben egy állatorvos barátom is megérkezett, aki belecsöppenve ebbe az egészbe és röviden meghallgatva a problémát, készen állt arra, hogy segítsen.
A tyúkok természetesen sokkot kaptak a mi kis  triónktól és a narancssárga nyelű késtől Egyikük például mindent egy lapra téve fel, hirtelen átrepült a szomszédba. A többi maradék szanaszét szaladt és kétségbeesetten rikácsolta felháborodását a múltkori fenyegetőzés ilyen való módon történő valóra válásáról. Szegény kakas, talán megérezve, hogy az elkerülhetetlen vég őt vette célba, ráadásul, nem is lévén abban az állapotban, hogy életmentő mutatványokat hajtson végre, hirtelen mozdulattal beszorult egy bokor és a kerítés oszlop közé, ahonnan az állatorvos barátunk a lábainál fogva kihúzta. Fejjel lefele lógva a kakas már megadta magát a feltartóztathatatlan végnek, ráadásul a narancsságra Wüsthof még mindig látótávolságon belül tartózkodott a baromfi udvarban.
A kakas és az én legnagyobb megkönnyebbülésemre végül a rögtönzött konzílium úgy döntött, hogy kell ennek a kakasnak adni még egy esélyt és beutalót kapott egy rövid szanatóriumi tartózkodásra az állatorvos barátunkhoz. Jelenleg is ott tartózkodik.
A tyúkok lelkébe is visszaköltözött a remény, főleg miután az a bizonyos szerszám sértetlenül visszakerült a konyhafiókba. A szökevény is visszatért, miután Titi egy tigrisbukfenccel átvetve magát a szomszéd kerítésén jobb belátásra bírta.
A nagy ijedtségre igazán ránk fért egy happy end!  Remélem mindenki kitalálja, hogy ez mi is lehetett::