Néhány évente feltör bennem a lelkesedés a saját konyhakert iránt. Különösen ha túl sok kertészeti könyvet nézegetek és az egész gyerekjátéknak tűnik vagy ha megnézem a Deko TV-n vagy a Spektrumon azokat a műsorokat, amikben a reménytelen udvarokból virágzó kerteket varázsolnak. Három nap alatt:)
Gyerekkori emlékeim a paradicsom nevelésről optimisták: bárhol megnőnek, kertben vagy cserépben, nyáron csak kilépsz és a vacsorádhoz leszedsz belőlük néhányat. Ez leginkább anyukám révén történt így, aki szenvedélyes kertész volt és már a nyolcvanas években biokertje volt, mangold levest főzött nekünk saját mangoldból (utáltuk), kézzel szedette le velünk a krumplibogár lárvákat a növényekről (soha nem lesz saját krumplim) de a paradicsoma, kicsi, nagy, kúszó, fürtös, koktél, piros, sárga, az zseniális volt.Az én próbálkozásaim változó sikerrel jártak:
1. Gyönyörű virággal, icike-picike zöld paradicsommal felszerelt palánták piacról, túl korán kiültetve, elfagytak.
2. Jól indult növényeknek a nyár közepén rejtélyes módon elkezdett a föld felett elkeskenyedni a száruk, majd az egész elszáradt (pedig öntöztem!!!).
3. És egyben legbosszantóbb: jól fejlődő növény, biztató pirosodó paradicsomok hirtelen barnulni kezdenek és a cél előtti utolsó pillanatban varázsütésre elrohadnak.
Ezután néhány évet szüneteltettem a paradicsom kérdést és belenyugodtam, hogy piacon és szupermarketben, őstermelőnek látszó néninél vagy útmenti kistermelőnél ugyanazt a kemény ízetlen paradicsomot fogom mostantól venni és enni, mert ez van.
És az idén újra felébredt bennem a kiskert-ész:) köszönhetően az újabb paradicsom csodáknak: fekete, cirmos, fürtös, körte alakú, rózsaszínű és persze a klasszikus: a Lucullus:) Ez utóbbi divatja szerencsére leáldozóban, szerintem mindenki csak egyszer ülteti és ha terem, rájön, hogy kicsi, vastag héjú, kemény és nincs is leve, tehát minden egyszerre, ami egy paradicsomban valljuk be nem túl szerencsés.
Mindig kisebbségi érzéssel töltenek el azok az árusok is, akik mindenféle betű és szám kombinációkat írnak a palántás dobozaikra, a rengeteg egyforma zöld, kis növényre és azt sugallják, ez az alapműveltség része, hogy a vásárló tudja: éppen ilyet szeretne.
A tavalyi tapasztalatom: sikerült viszonylag magasra, de nem túl magasra növőket vásárolnom, pirosak voltak és kerekre nőttek és meglepően egészségesek maradtak egészen az őszig. Csak remélni merem, hogy ez félig a palántán, félig pedig azon múlt, hogy az öntöző vizükben csalánt áztattam és azzal öntözgettem egy ideig őket. Eleinte sikerült titokban tartanom ezt az akciót a családom elől, és a langyos estéken amikor "Mi ez a rohadt bűz??" kérdést feltéve szimatoltak körbe, először bölcsen hallgattam, majd megjegyeztem, hogy valaki biztosan még mindig disznókat tart a környéken.De az igazságra fény hamarosan derült, amikor a családnak egy szép napon pingpongozni támadt kedve és az addigra már tömény csalán esszenciát tartalmazó műanyag edény véletlenül éppen a pingpong asztal melletti rejtekhelyen bújdosott:)
Ekkorra már megerősödtek a növényeim és bírták vitézül a kártevők: gombák, baktériumok és minden egyebek támadásait.
A másik jó tanácsot az egyik árustól kaptam, akitől a növénymagasság és gyümölcs minőség(bogyótermés) összefüggéseiről érdeklődtem, minél alacsonyabb ámde annál paradicsomosabb növényben reménykedve. Ő csak szelíden ennyit mondott: "Hölgyem a normális paradicsom normális méretű növényen terem, ami elbírja azt. Persze, hogy karózni kell."
Így hát most a következő palántákat vettem:
- féldeterminált (vicces szó szerintem, minden más jut először eszembe róla) gömbölyű piros;
- néhány balkon paradicsom: már most látom, hogy ez lesz a gyenge láncszem, túl kicsi és érzékenynek látszik; fekete paradicsom: állítólag nagyon finom;
- koktél piros és koktél sárga: ez az egyetlen, ami minden évben magról kikel nálam és egészen őszig a fagyokig terem, nagyon szeretem:);
- körte alakú piros.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése