A Nagy Őszi Divat Hét-- Italian fashion 2013, ősz

A szeptember ennél jobban nem is kezdődhetett volna, a világ legkitartóbb kotlós tyúkja végre felhagyott a vég nélküli próbálkozásokkal és 2 és fél hónap (10 hét!) után belátta: egyelőre nem lesz belőle szingli tyúkanyu, így végre visszatért a többi tisztességes tyúkhajadon nyugodt életmódjához.
Éppen a kerítésen kívülről élveztem Pannikával az idilli látványt, amit a békésen kapirgáló tyúkok nyújtottak, amikor valami furcsára lettem figyelmes. Az egyik szürkén valami megváltozott, eddig mintha nem így nézett volna ki?

Fejtől farokig furcsa dolgok tűntek fel rajta: a nyakán az eddigi egyenletes, szépen simuló tollak helyett rövidebb, hosszabb össze-vissza állók meredeztek és ami a legbizarabb volt, mintha teljesen eltűntek volna a farktollai. Vagy lehet, hogy tévedek és nem is voltak neki?

Remélve, hogy csak biztosan csak elszoktam a látványuktól és képzelődöm, próbáltam összehasonlító elemzést végezni közöttük.

Ennek módszertani leírása a következő: miközben az egyre türelmetlenebbé váló kutya egyenletesen növekvő hangerővel ugat melletted, megpróbálod a kinézett egyedet az egyik szemeddel folyamatosan figyelemmel kísérve más hasonló egyedekkel összevetni és megnyugodni, nincsen is rajta semmi különleges.

Nos amint a képen is látható, határozottan volt, sőt az is feltűnt, hogy még néhányan csatlakoztak ehhez a decens stílushoz és az eddigi visszafogott, szép egyenletes kiskabátjuk helyett határozottan valami sokkal formabontóbb dolgot viselnek.

Ami a gyanúmat, hogy ez mégsem teljesen szokványos amit látok, a kifutójuk sarkában mindenfelé hanyagul szétdobált tollak is megerősítették.

A megfigyelésem eredményeképpen nem volt más választásom mint be kellett látnom: az olasz csajok mint amolyan született divat őrültek felpróbálták az új őszi kollekciót. Bemutatójuk alapján tehát az új őszi trend az idén az Ipoly street-en: trópusi-jungle stílus amolyan kissé hagyományosnak mondható kiwi madár stílusban, hetykén csapott farokkal (eredeti mintadarabot lásd. Londoni Természettudományi Múzeumban). Arat a nyakban enyhén tépett fazon, helyenként szabadon lengedező hosszabb-rövidebb valódi madártollakból készített boával. A színek maradtak a fáradt földszínek( még szerencse!): kékbe hajló acélfekete, fáradt piros apró kalapkölteménnyel, finom ezüstbe hajló halvány szürkés barna, na és az elmaradhatatlan klasszikus, a fekete-fehér, elegáns apró pöttyökkel.

A tyúkok és a bolond gombák

Lehet, hogy lesznek, akik elolvasva ezt a történetet felelőtlen gazdának fognak tartani, de kérem, hogy mielőtt ezt véglegesen eldöntik, hogyan ítélnek meg, vegyék figyelembe a következő tényeket:

1 1. számú tény:  Minden állat tudja hogy mi a jó neki és mi nem. Csak azt eszi meg, amitől nem lesz baja. (lásd. a régi népi bölcsességek), 

     2. számú tény: A kis, barna, gyanús küllemű gombák bolondul gyorsan nőnek, reggel még semmi nyomuk délutánra viszont már teljesen elborítanak mindent, egyszóval nőnek mint a bolondgomba (talán innen is kapták a nevüket?:)

Sajnos az én éhenkórász, mindent gondolkodás nélkül felfaló tyúkjaim az első pontot biztosan nem ismerték, így gondolkodás nélkül eltűntettek egy jó csomót a fa törzse körül eső után rajtaütésszerűen  megjelent gombákból mint valami egzotikus csemegét. Az esetből én már csak a késő délutáni órákban a végkifejletet érzékeltem: feltűnően friss kaparásnyomokat szabályos körben a baromfi udvar közepén trónoló fa törzse körül, néhány, elpotyogtatott barna színű gombakalapot valamint a földből előmeredő gombaszárakat. Hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem vagyok gombaszakértő, olyan családban nőttem fel, ahol a kis barna gombák kifejezetten a bolond névre hallgattak, ami persze nem egy korrekt rendszertani meghatározás, de nagyjából azt jelenti, hogy mindenképpen célszerű tartózkodni az elfogyasztásuktól. Fokozza a problémát, hogy a jelen eset kapcsán meg kellett állapítanom, hogy a gombák egyáltalán nem tartják tiszteletben a más célra elkerített terület sérthetetlenségét, hanem minden tapintat nélkül, a növekedésükre legalkalmatlanabb helyeken is képesek felütni kis barna kalapjukat, mint például egy baromfi udvar közepén. Telistele unatkozó, mindig éhes tyúkokkal.

Nos visszatérve a történethez, tehát amikor hazaérkeztem és első utam a baromfi udvarhoz vezetett, legnagyobb megdöbbenésemre egy gondosan gombátlanított fatörzs látványa fogadott. A tyúkok látszólag a lehető legelégedettebb arckifejezéssel végezték a rendes délutáni elfoglaltságaikat, azaz jöttek-mentek kapirgáltak és persze amint megláttak a baromfi udvar lehető legtávolabbi sarokába menekültek előlem.

Az első rémület (és gyors orvosi beavatkozás elvetése után) után elhatároztam, hogy bolond gomba diagnosztikai megfigyeléseknek fogom alávetni őket, hogy lássam mennyire súlyos a helyzet:

1.    diagnosztikai próba:  Mozgásuk alapos megfigyelése: vajon nem imbolyognak-e feltűnően a mérgezés következtében?

Ezzel a módszerrel sajnos csak azt értem el, hogy a tyúkok gyanakodni kezdtek, hogy valami nem rutinszerű dolog fog következni és szorosan egy kupacba verődtek a túlsó sarokban és egyáltalán nem akartak (teszt)mozogni.

Nem baj, következzen akkor a 2. számú diagnosztikai próba:

2. diagnosztikai próba (közben persze megérkezett Panni kutya a kerítéshez, érkezését viharos ugatással tudatva mindenkivel). A tyúkok arckifejezésének tanulmányozása és egyéb apró jelek keresése annak érdekében, hogy bármiféle gyanús elváltozást azonnal megállapíthassak. Nem tudom, hogy próbált-e már valaki a tyúkok arckifejezéséből kiolvasni valamit, sajnos szerintem ez teljesen reménytelen. Pillantásuk akár a

007-esé, hűvös és rezzenéstelen, nem tükröz semmilyen belső érzelmet. Legfeljebb halvány megvetést mindennemű szőrös, izgága kutyaszerű lény és a gazdája iránt. Így aztán ez a próba sem hozott semmiféle bizonyosságot azon a téren, hogy a tyúkok pillanatnyilag súlyos gombamérgezésben szenvednek-e vagy sem?

Így aztán a 3., a legbiztosabb diagnosztikai próba mellett döntöttem. Következzen az evéspróba. Ha ugyanis rosszul érzik magukat: szédülés, fejfájás, gyomorrontás, akkor egyszerűen lehetetlenség, hogy enni akarjanak. Így aztán hamarosan feltálaltam nekik a próba-vacsit: némi főtt krumpli héjat, darált kukoricával és zöld saláta levelekkel. (Tyúk)veszélyzónán kívül tartózkodva a tyúkok gondolkodás nélkül megrohamozták a táljukat, nem látszott rajtuk semmiféle mozgáskorlátozás, szédülés vagy rosszullét.

De mi lesz, ha a mérgezés tünetei csak orvul és lopva az éjszaka leple alatt jelentkeznek majd?

Nem volt mit tenni, alkonyatkor  csak úgy mint máskor (egy cseppet sem imbolyogva) a tyúkok besétáltak a házukba, és komótosan elhelyezkedtek a legmagasabb ülőrúdon (szemlátomást nem szédültek), én pedig rájuk csuktam az ajtót.

De valahogy mégsem vagyok egészen nyugodt... szorongva várom a holnap reggelt......

De akkor miért????

Az egyik feketém június elején úgy döntött, márpedig ha törik ha szakad ő kotlani fog. Csak emlékeztetőül mindenkinek csak hajadonok, 10-en élnek együtt,  látszólag nagy egyetértésben, de kakas az nincsen a lakóhelyüknek még csak a közelében sem. Aki volt korán távozott, nem önként, de ez már a múlt. A fekete tyúkhajadonnal pedig biztosan elkerülték egymást, hiszen ő jóval később érkezett. Nos ez a békés boldog női egyetértés szépen működött is, egészen júniusig. Az eddigi első és egyben utolsó kakasom elvesztése, már csak amiatt sem viselt meg annyira, mert arra gondoltam, hogy ez egy egész csomó további problémától fog megkímélni engem: az olyanoktól mint a a kotlás, tojásköltés kiscsibékkel foglalkozás. Ez a probléma ezzel egyszer s mindenkorra lezárult mielőtt elkezdődhetett volna.

Ehhez képest egy szép nyári napon jobban mondva estén, amikor be akartam csukni a tyúkjaimat és persze előtte összegyűjteni a napi tojás adományt azt láttam, hogy kilenc leány fenn a legfelső rúdon, egy a fekete, bent a tojó rekeszben, ami felettébb szokatlan volt. Gondoltam biztosan eltévesztette az időzítést és megcsúszott a tojással. Jól van, várok egy kicsit....Már erősen alkonyodott, így kisvártatva visszamentem, de a fekete tyúk még mindig bent üldögélt a rekeszben. Csak nem beteg? Nos lássuk csak, kicsit megpiszkálom, persze egy bottal, nem kézzel (nem vagyunk olyan jóban sajnos), hogy kijöjjön onnan. A TYÚK a finom kis megpiszkálást nem viselte jól, sőt kifejezetten zaklatásnak vette, megfordult és teljesen váratlanul rámsziszegett!!!! Ráadásul még oda is próbált csípni a kezemhez, úgy látszik nem volt hiábavaló a botos előkészület. Hát az eddig sem túl meghitt, meleg barátinak egyáltalán mondható viszonyunkon  úgysem fog már sokkal többet rontani, ha egy kicsivel erőteljesebben piszkálom meg, hogy meglássuk miért viselkedik ilyen ádázul. A tyúk csak nem mozdult, ezért erősítés után kellett néznem. A bot túl vékony, legyen inkább kapanyél.

 A hirtelen ötletből táplálkozó billiárd módszert (kapanyéllel kellő távolságból finoman, de annál kitartóbban lepöckölni a tyúkot úgy, hogy az alatta lévő tojásokban ne tegyek kárt) nem tudom tiszta szívből ajánlani a hasonló problémától szenvedőknek ugyanis a tyúk védekező pózt vett fel, kiterjesztette az összes szárnyát, tollát, farkát, egy pillanat alatt kétszeresére dagadt és. így csaknem lehetetlen volt kitoloncolni a rekeszből. Ráadásul közben ádázul csipkedte a kapanyelet, sőt fennmaradó testrészeivel ahogy csak bírt még bele is kapaszkodott. Némi viaskodás után azért csak sikerült eltávolítani a harcos amazont, fél kézzel egy kapanyélnyi biztonságos távolságában tartva, a másik féllel gyorsan összekapkodni a tojásokat, majd az egész csapatra rácsukni az ajtót.

És ez így folytatódott napokon keresztül,amíg végérvényesen rá nem döbbentem, ez a tyúk bizony nem adja fel egykönnyen. Kotlik ha tetszik ha nem. Ráadásul a kapanyeles billiárdos módszer is kezdett csődöt mondani, mert a tyúk felismerve a közelgő veszélyt egyre ádázabbul viselkedett: felvette a harcot szemtől-szembe ugyanis már csakis így ült a rekeszben és kard ki kard csípett, sziszegett és gonoszul villogtatta a szemét. Új fortélyt kellett kieszelnem. 

De mire is van az embernek jó erős kerti kesztyűje, ha nem az ilyen rendkívüli módon nyugtalanító helyzetekre. Íme már meg is született a kesztyűs hátulról megragadós módszer, aminek lényege a következő: vegyük fel a legvastagabb anyagú kerti kesztyűnket (nem baj ha sáros, úgyis lepereg a harc során) az ügyesebbik kezünkre, amilyen csöndesen csak tudjuk, nyissuk ki a tojórekesz ajtaját, vége. Az elülsővel ne próbálkozzunk, mert beláthatatlan következményei lehetnek. Ha nyitva az ajtó, kesztyűs kezünk a tyúk felett a levegőben (hátulról) ne habozzunk, gyorsan ragadjuk meg a tyúkot a farktollainál fogva és hajítsuk ki finoman az udvarra. Végül mindig hálás lesz, mert végre ehet és ihat a forróságban az egész napos megerőltető kotlás után, de ezt sajnos nem akarja beismerni. 

 Ráadásul rendkívüli módon kitartó tyúkról révén szó, vagy rendkívüli módon feledékenyről, mert nem adja fel,  és napkeltekor kezdi újra elölről.

Ráadásul a többi tyúk mintha titkon neki szurkolna, nem egyszer szemtanúja voltam a következőknek: bent az egyik rekeszben javában trónol a fekete kotlós, bejön egy másik tyúkhajadon, és ahelyett, hogy egy másik üres rekeszt választana a tojásrakásra, felmorzsolva ezzel a kotlóámokfutást, inkább betolat a már foglalt rekeszbe és odapottyantja az újabb tojást az önkéntes anyajelöltnek. És jön az újabb és az újabb barátnő.....

Nemcsoda, hogy estére már kotlósunk elégedett arccal üldögél mind a nyolc tojáson, amihez eredetileg semmi köze sem lett volna. Most már mindenki megértheti, milyen komoly a tét: össznépi lázadás vagy békés, boldog kotlásmentes együttműködés. 

Tyúkszakértőim szerint 4-6 hétig tart egy ilyen dolog, ami az én időszámításom szerint már lejárt. Sajnos vannak olyan pesszimista vélemények is, hogy ha egy tyúk egyszer elkezdte, akkor már soha sem fogja abbahagyni....Hát erre gondolni sem merek. Várok türelmesen és kéznél (kézen) tartom a vastag kesztyűmet.

Bio kertészkedés élesben 1.: Ami eddig bejött:)

Most már hivatalosan is BIOKISKERT tulajdonosnak érzem magam, csupa nagy betűvel, mivel május 10-re, néhány apró simítástól eltekintve befejeztem a kertépítést. Voltak elképzeléseim arról, hogy mekkora munka lesz egy kertet a semmiből megépíteni és az elején azt gondoltam, hogy nincsenek határidők, majd készen lesz, amikor lesz. De aztán elkapott a hév, na meg a biológia olyan alapvető összefüggései, hogy nem lehet bármit bármikor ültetni, amiről lekésünk azt abban az évben bizony el kell felejteni:(( Ősszel ugyan elkezdtem az ásást és a kertépítést és egészen addig eljutottam, hogy eldugdostam az őszi fokhagymát, ültettem egy csomó bogyós gyümölcsöt, és elkészültem még néhány ágyással, de aztán megjött a tél.

Anyukámféle konyhakert emlékeim halványan felsejlettek és azt mondták, hogy a borsó és a dughagyma időszak vészesen hamar elkövetkezik. Így aztán egy február végi  vagy március eleji szép napsütéses hétvégén meg is teltek a maradék ősszel előkészített ágyások borsóval és dughagymával. És attól kezdve megindult a verseny az ásási sebességem, az időjárás és a vetőmagos zacskókra írt vetési idők között.

Kora tavasszal jártam a kishantosi népfőiskolára is, biokertészkedést tanulni és ez a néhány alkalom egyrészt megerősített abban, hogy igen én ezt AKAROM! Tudtam azt is, hogy a jó talaj kulcsfontosságú. Ráadásul  szerintem nemcsak a biokertészeknek. Csak mi mást értünk jó talaj alatt, mint azok a kertésztársak, akik a jól átforgatott, bepétisózott, talajfertőtlenített változatban hisznek. Nos én tudva, hogy az őszi ásás egy részét sajnos már lekéstem, mindent megtettem, hogy valamit behozzak a hátrányból: több mint 20 zsák szürkemarha trágyát ástam be a gondosan gaztalanított (kézzel!!) földbe, ásványi anyag pótláshoz használtam a Meliorit nevű készítményt is, és nem utolsó sorban, ahhoz, hogy emelt ágyásokat építsek, több mint 7 köbméter termőföldet hordtam be a kertembe. Több okból is a valamilyen típusú elkerítéssel jól körülhatárolt ágyások híve vagyok: egyrészt mert szép, másrészt mert a mi homokos jellegű talajunk egy idő után szétfolyik és eltűnnek, lelapulnak a műgonddal kialakított ágyások, harmadrészt pedig  mivel az ágyások gerendával és alatta geotextítiával körülhatároltak, reménykedem benne, hogy ezt a gyomok is észreveszik és nem (na jó, nehezebben) hódítják vissza a területet, amiről kitessékeltem őket. Nem utolsó sorban kell egy kis csak egy icipici segítség Panni kutyusnak is, hogy emlékezzen: ez itt a kert-ez pedig az út, ahol a kutyus közlekedik. Ha nem is mindig, de az esetek nagy részében sikerül betartania.

Szeretem a geometrikus, tiszta formákat, ezért a kertet nagy négyzetekre (ágyások) széles sugárutakra (többek között a fűnyírózhatóság miatt) és keskenyebb ágyások közötti gyalogutakra osztottam, amit hánccsal fedtem a gyomok távol tartása és a sár ellen.

A tavaszi ásás legnagyobb haszon élvezői a tyúkok voltak, mivel az eddig nem művelt földben, rengeteg kövér fehér cserebogár lárva bújkált, és ezek aztán kis kék vödörben gondosan összegyűjtve hozzájuk vándoroltak. Azóta a tyúkokkal való kapcsolatom is feljövőben van, a titok, hogy kis kék vödörrel kell közelednem hozzájuk és akkor hajlandók egészen közel jönni, mert alig tudják kivárni, hogy megkapják a tartalmát.

A normál tavaszi menetrend elég gyorsan kialakult: ástam, földet és trágyát hordtam, gerendát festettem, ágyás építettem (vízmértékkel!!!) és vetettem, ültettem, mindezt viharos sebességgel.

A következő fontos alapszabály amit megtanultam, hogy a biokertész nem használ csávázott vetőmagot! Aki nem tudja mit jelent ez a szó, még biztosan nem biokertész, de érdemes utánanéznie a dolognak. Nem akarom eldönteni a vitát, csávázott vagy nem, csak azt tudom, hogy én elhiszem, hogy a méreggel kezelt magból fejlődő növény szöveteiben a mérgek később is megtalálhatók lesznek, ráadásul a virágporuk káros hatással van a méhekre. Ezen felül csávázott magból készült répát és salátát bárhol tudunk venni, minek akkor küzdeni értük a kiskertben.

Szóval lépésről lépésre alakult a dolog, apró résztávokat tűztem ki magam elé: 

• március eleje: spenót és saláták, 
• március közepe: el kellene vetni a répát, paszitnákot és petrezselymet.

Nem állítom, hogy a márciusi hó segített volna, mivel ásni sem lehetett, de lélegzethez jutottam legalább és mire az idő javult egy kicsit, pont egy hónappal később, áprilisban elvetettem végre a répamagokat is!

Szintén Kishantoson hallottam először a tápiószelei  génbankról (pontos neve Növényi Diverzitás Központ ,szívből ajánlom!). Követve a honlapjukon leírt utasításokat 10 különböző tájfajta vetőmagot rendeltem tőlük: spenótot, sárgarépát, pasztinákot, többféle paradicsomot, zombori tököt:), mungó és azuki babot, valamint Olgitól a kerekegyházi Rendek ökotanyáról kaptam kerekegyházi lila burgonyát, aminek az a története, hogy az ő nagymamája mentette meg a fajtát és adott a génbanknak is megőrzésre. Ilyen szép kerek a világ:))

Nos akkor áprilisra elvetve a répa, vetni kell nemsokára a krumplit, ráadásul a paradicsom magokkal is kezdeni kellene valamit! Nem vagyok palánta előállító zseni, legalább is ezt gondoltam magamról:(( lakásban biztosan nem akarok palántákat növeszteni, de találtam rá egy jó megoldást: egy hideg-meleg házat/ágyat? kellene készíteni. Gyulaaa (asztalos ismerősöm)! A nagy mű, ami meghallgatva kétségbeesett kérésemet és néhány napon belül elkészült, nem más mint egy masszív fakeret, nyitható/levehető üveg tetővel. A trükk még annyi, hogy alulról lehet fűteni friss trágyával, jó minőségű földet kell beletenni és az oldalát akár belülről pl. szalmával szigetelni, és kívülről is földet tenni köréje amilyen magasan csak merünk vagy az esztétikai érzékünk engedi. Valamennyire persze időjárás-és szerencse függő, hogy ebbe a szerkezetbe mikor vetjük el a magokat és mi lesz belőlük. Tartós fagyot nem vészelnek át benne a palánták, legalábbis az enyémben nem, de kiindulva abból, hogy ha később is tudjuk elvetni őket, de kint a természetes fényen sokkal gyorsabban fejlődnek a növények mint télen a szobában, szóval a dolog akkor szerintem kiegyenlítődik. Így ebbe a remek szerkezetbe vetettem a paradicsom magokat és mostanra gyönyörű palántákká lettek (mégis csak palánta zseni vagyok!!!:), a karfiol egyik király kategóriáját is: a csillag vagy pagoda karfiolt és cukkiniket. Ami még fontos, hogy a melegággyal (meleg talpnak is olvastam német biokertészeti könyvekben), minden nap foglalkozni kell. Figyelve az időjárásra, ha süt a nap kinyitni, mert sokkal-sokkal melegebb lesz benne pillanatok alatt mint kint a szabadban, a növények pedig megfőnek benne. Este visszacsukni, amíg fagyveszélyes a helyzet, a növényeket öntözni, egyelni, mert észtvesztően gyorsan nőnek benne! 

Viszont, ha már nem palántákat tartok majd benne, akkor ágyásnak fogom használni és ami még izgat, ki is fogom próbálni ősszel, hogy kiürítve és homokkal feltöltve egy darabig tudok-e pl. krumplit vagy répát tárolni benne.

Egy másik nagy varázslat a csalánlé, kissé büdös varázslat ugyan, de tényleg csodaszer. Ha szánunk rá időt és készítünk tavasszal a palánta és a szabadföldi növények felneveléséhez, a növények tényleg meghálálják és láthatóan egészségesebbek lesznek tőle. Ez mostanra már több éves tapasztalat! És ez még nem minden! A gyümölcsfákra és bokrokra is kipermetezhetünk belőle immunrendszer erősítőnek, kártevő riasztónak. Én nagy rajongója vagyok és amióta a ház közeléből a kert végébe telepítettem, azóta a családom is. A csalánlét kombinálhatjuk más jótéteményekkel is, mint például zsurló vagy fekete nadálytő, én az idén a fekete nadálytövet is kipróbáltam, zsurlókat a mi környékünkön sajnos még nem sikerült felfedeznem.

A remek talaj, a csalános öntözés mellett van még néhány trükk és fortély, amit szintén próbára teszek. Az egyik a jó szomszéd-rossz szomszéd dolog, ami azon alapszik, hogy vannak növények, amik segítik a másikat a növekedésben és a kártevők elzavarásában és vannak olyan növények, amik ki nem állhatják egymást. Amit talán mindenki ismer például a répa-büdöske vagy a paradicsom-zeller,  krumpli-bab vagy csombor, de például a krumpli-paradicsom, na az ami tilos! Érdemes utána nézni és eszerint lehetőleg vegyes ágyásokba ültetni a növényeket, mert szépek, egészségesebbek lesznek és nem utolsó sorban sokkal szebb lesz a látvány, csak kreatívan kell hozzálátni az ültetéshez.

Nagyon tetszik még az ötlet, ami pedig egyenesen a középkori kolostori kertészkedésből jön, hogy fűszernövényeket ültessünk az ágyások szegélyébe: zsályát, cipruskát, levendulát például, mert ezek aromás növények és a belőlük felszálló illóanyagok megzavarják a kártevőket, így aztán valamennyire távol tartják őket a növényeinktől, amiket meg szeretnénk óvni tőlük. A biokertészek egyébként nem úgy tekintenek a rovarokra mint potenciális ellenségekre, amiket azonnal meg kell semmisíteni, hanem mint a nagy egész részeire, csak ne legyenek egyszerre túl sokan éppen ott, ahol nem kellene. Egy-egy faj túlságos elszaporodása inkább az egyensúly megbomlását jelzi, persze ez nem azt jelent, hogy semmiképpen sem szabad beavatkozni és megszabadulni a betolakodóktól, csak nem durván és drasztikusan. Vannak olyan szerek, amik a biokertészkedésben engedélyezettek, ezek használatát is most tanulom: például a lemosó permetezéshez használtam Nevikén-t és Vektafid-R nevű  réz tartalmú készítményt, emellett csak csalánlével permeteztem. Erről persze eszembe jutott, hogy a dédnagyapán hogyan permetezte rézgáliccal a szőlőt és a rózsáit annak idején. Amit még szinte folyamatosan lehet használni a higított narancs és parafin olajat valamint a káli szappant. Szintén Olgitól hallottam, hogy a burgonya levelét fahamuval kell leszórni a kártevők ellen, mert ezt a krumpli bogár lárvák nem szeretik. Általában a hangsúly a megelőzésen van és nem akkor kell a gazdaboltba rohanni valami jó erősért, amikor már félig lerágtak mindent a tetvek vagy a krumpli bogarak.

Szóval próbálkozom, és az almafáim még sosem voltak ilyen szépek, pedig már több bio alma kísérleten is túl vagyok, virágoznak a naspolyáim, nem beteg a szilvafám levele és szépnek látszik az ősszel ültetett meggyfám is. Nem beszélve a krumplimról a borsóimról, a spenótról , a retekről (ugyan még csak XXS-es méretben). Bízom magamban és reménykedem, hogy egész nyáron kitart majd a szerencsém:)))

Szomszédom a „biokertész”

Sietek leszögezni, hogy alapvetően semmi bajom sincs a szomszédommal, amolyan derék mindent tudó típus, aki félkönyökkel a drótkerítésre támaszkodva szívesen ad „én a te helyedben…” típusú jó tanácsokat, de igazából kedves ember.

Amikor mi újdonsült telektulajdonosként megjelentünk a látóterében, én éppen a lakásból kiszabaduló friss kertész korszakomat éltem, teleültetve minden talpalatnyi helyet a legkülönfélébb dísznövényekkel, amik persze utána különös körforgásba kezdtek, többször kicserélődtek és „átültetődtek” míg megtalálták végleges helyüket. Szerencsére elég hamar jött a következő: az ültessünk inkább őshonos, a mi éghajlatunkhoz jól alkalmazkodó meleg- és hidegtűrő fajokat korszakom, megspórolva az egzóták felesleges sanyargatásából származó esztétikai károkat, a pajzstetű inváziót vagy a téli cipekedést. Ezzel együtt változott a pázsitos udvar nagyszerűségéről alkotott véleményem is. Ugyanis megérkezésünkkor hősiesen, időt, pénzt és energiát nem kímélve befüvesítettük a teljes rendelkezésre álló területet. Talán egy egész hónapig örültünk a gyönyörű zöld pázsit jellegű füvünknek (javamra szóljon, hogy én már akkor is szárazságtűrő sport fűkeveréket vetettem), két nyáron át öntöztük (permetező fejjel, slaggal és csöpögtetéssel), gyeplazítottuk, gereblyéztük, utánvetettük, de egyre inkább látszott, hogy alul fogunk maradni a természet erői ellen folytatott küzdelemben. Így aztán hagytuk, hogy az angolszász gyarmatosítónál sokkal életképesebb bennszülöttek fokozatosan átvegyék a hatalmat és csak némi kis fűnyírással próbáltuk továbbra is rábeszélni őket arra, hogy füves gyepként viselkedjenek. De igazából nem bántuk meg, mert nagyon sok apró szépséggel gazdagodtunk, lett egy csomó kerek repkényünk, pongyola pitypangunk, piros levelű árvacsalánunk, tyúkhúrunk és sok egyéb "eredetigazolatlan" növényünk, amik azonban összességükben férjem meglátása szerint a jól gondozott gyep látszatát keltik (de csak messziről nézve). Viszont igazán vízszámla kímélő üzemmódban működnek még a júliusi forróságban is.

Nos, a mi szomszédunk ezekben az első, mára már történelminek mondható időkben, önkéntes tanácsokkal látott el a konyhakert, szőlő- és gyümölcs művelés rejtelmeiről, amire szerinte a kertet használni kell. De miután látta, hogy szaktanácsai ugyan látszólag meghallgatásra, de meg nem fogadásra kerülnek, nem erőltette tovább a dolgot.

De aztán jött a tavaly október és természetesen szemtanúja lett a legújabb, építsünk saját biozöldségest mániámnak. Nem meglepő, hogy kisvártatva újra feltűnt a közös kerítésünkre könyökölve és mint egy igazolva érezve  a több évvel ezelőtt elmondottakat, érdeklődött, hogy csak nem veteményest építek-e? 

Gondoltam most vagy soha és kihasználom az alkalmat, hogy szelíd, indirekt pressziót alkalmazva, elmeséljem neki: igen konyhakertet csinálok, és ráadásul BIOKERTET. Hátha ezek után ő is kapva kap az alkalmon, hogy megreformálva az eddigi elképzeléseit csatlakozzon az egyszemélyes bio mozgalmamhoz. Ebben persze nem kevés önös érdek is lakozott, ugyanis hosszú szakirodalmak szólnak arról, hogy milyen kilátástalan küzdelem a biokertészkedés 300 m2-en alig 80 centiméteres védő távolságra a  szomszédtól, ahonnan ha szerencsém van a széliránnyal a permetszer nem is, de a kártevők boldogan menekülnek majd át az én kis bioparadicsomomba.  

Elsőre a meggyőzésem biztosan nem sikerült, mert az én őszi robikapáláson és tavaszi jó kiadós lemosó permetezésen szocializálódott szomszédom arcára rögtön kiült, hogy mit is gondol ő a biokertészkedésről, mint amolyan hozzá nem értő háziasszonyok úri huncutságairól a magafajta profi kiskertészekéhez képest és eléggé kétkedő arckifejezéssel sok szerencsét kívánt nekem a kísérletemhez.

Hát így állunk a példamutatás és a szomszéd nevelés területén jelenleg. Mindenesetre drukkolok a mogyoró bokraimnak, amiket a telekhatárra ültettem, hogy nőjjenek minél gyorsabban és nagyobbra, hátha mintegy első védvonalként segíteni tudnak nekem legalább a nemkívánatos permetszerek felfogásában.

A biokertem egyelőre köszöni jól van, bár még a kezdeti fázisban vagyok. Kezdtem mindjárt a talajjal, amivel szerintem rendkívül jól bántam, nagy mennyiségű szerves trágyát és amíg volt, komposztot juttattam ki, valamint egy Meliorit nevű anyagot  (bio kertészkedésben is engedélyezett), amely a különböző ásványokat hivatott pótolni, ezzel is javítva a talajszerkezetet is. Folyamatos tanulmányozója vagyok a biokertészeti könyvek jó szomszédok-rossz szomszédok táblázatainak és a magokat eme alapelvek szerint vetettem el. A kikelő növények remélhetőleg segíteni fogják majd egymást és egyesítik erőiket a kártevőkkel folytatott harcban.

Tanultam néhány nagyon hasznos dolgot a kishantosi népfőiskolán is: kifejezetten az itt hallottak alapján készítettem egy olyan ágyást, mint a régi kolostorkertekben, ahol az ágyás peremén illatos fűszernövények pompáznak (zsálya, levendula, cipruska) abból a meggyőződésből, hogy az általuk kibocsátott illatanyagok és aromák megzavarják a kártevőket és azok nem találják majd meg az ágyás mélyén rejtőző, védtelen növényeket. Erősen hiszek a különböző, növényeket erősítő koktélok hasznosságában, az idén is készíteni fogok nekik csalán teát (esővíz+rengeteg friss csalán néhány napig érlelve), bőségesen megöntözve őket ezzel, amelyet az idén a lébe áztatott fekete nadálytővel is kiegészítek. A csalánnal való barátkozásban odáig jutottam, hogy tavasszal három csalántövet is ültettem a kertembe, remélem annyira jól érzik majd magukat, hogy erőteljes terebélyesedésbe kezdenek. A bio kertészkedésben az egyik legnagyszerűbb felfedezés, hogy szép lassan megváltozik az ember hozzáállása a jó növény- rossz növény kérdésben és azok a növények, amik eddig indexen voltak, lassanként visszavándorolhatnak a kertünkbe.

Életemben először én is tartottam lemosó permetezést, igaz, hogy életemben először vannak gyümölcsfáim is!!!! Igen, nem elírás, a lemosó permetezés létező fogalom a biokertekben is, léteznek olyan szerek, amiket a biokertészkedés is engedélyez. Izgatottan várom az eredményt.

Gossip girls

Az új lányok érkezésével vitathatatlanul megváltoztak az erőviszonyok. Persze a dolog elsősorban a saját nyughatatlanságomnak köszönhető: hetek óta bújtam az internetet azon tűnődve, vajon jó ötlet lenne-e még néhány tyúkot befogadni a szerény kis tyúkhajlékba:) Ellene szólt, hogy a meglévő hét tyúklány nagy egyetértésben kapirgált az udvaron, s ha össze is fogtak valaki ellen, hogy bizalmatlanságukat amolyan tyúkmódra éreztessék, nos az csakis én voltam. Mi van, ha az újakkal nem fognak kijönni? Viszály lehet, sőt TYÚKHÁBORÚ?!

Aztán egy vasárnapi telefon mindent eldöntött: további itáliai tyúkokat kínált nekem a tenyésztő, akitől az első csapat is származott, ami mi másnak, ha nem a belém vetett bizalomnak(vagy a jó üzleti vénának?) volt betudható? Ráadásul kiderült, hogy az ezüst színű csajok mellé feketékre, sőt még egy pöttyösre is szert tehetek:)))) Azonnal rávágtam az igent és már rohantam is értük, hogy egy rendkívül biztonságos 3+3 ponton rögzített kartondobozban hazaszállítsam őket.

Nem állítom, hogy nem voltak az agyamban különböző forgatókönyvek az új és a régi lányok összebarátkoztatására és a fokozatosságra, de attól kezdve, hogy a doboz kinyílt az új tyúkok is, a régiekhez hasonlóan hanyatt-homlok rohantak a legtávolabbi sarokba, ahol persze a többiek is gyanakodva figyeltek engem, így aztán azonnal (be)fogadták őket. Annál is inkább, mert a szabadon bocsátási  ceremóniához természetesen a nélkülözhetetlen Panni kutya is csatlakozott, viharos üdvözléssel juttatva kifejezésre, hogy neki már az első hét tyúk is éppen elég volt.

A három jövevény csaj közül a két feketéről egyértelműen kiderült, hogy a csapat dívái lesznek és nem, hogy attól kell tartani, hogy a régi hetes-fogat nem fogadja be őket. Sőt éppen ellenkezőleg azonnal átvették az irányítást és ettől kezdve a hetek igyekezhettek, hogy a kegyeikben részesülhessenek és nehogy kimaradjanak a közös pletykálkodásból. A két fekete démon ettől kezdve mindenütt elsőként jelent meg mindenütt és részesült a több csillagos szállással járó különböző juttatásokból: korai reggeli, délelőtt zöldek, délutáni kapirgálni való és persze még a vacsi  lefekvés előtt.

Majdnem minden remekül zajlott, de csak majdnem! Egyedül Pöttyöske sínylette meg a beilleszkedést. Sajnos őt a csajok valamilyen érthetetlen okból kiközösítették. Hogy ezt honnan tudom? Nos a tyúkcsajoknál a kiközösítés egyik legbiztosabb jele, hogy ha nem tartozol a kemény maghoz, akkor esténként bizony nem a legfelső rúdon alszol:(((

Kert és kutya, az ember két legjobb barátja

Ha még nem is mondhatom, hogy az életem nagyobb részében, de szerencsére eléggé régóta igaz, hogy egy vagy néha több kutya is a családunk tagja. Időrendben haladva: még a szülői házban (anyukám szívós 17 éves ellenállását felőrölve), az én életem 18. évében érkezett Alizka, az aranyszínű cocker spániel, egy remek kis kutya, aki egyesítette magában minden kutyára vágyó gyerek örömét: a nagy kedves barna szemeket, a puha aranyszínű szőrt, az őszinte ragaszkodó farkcsóválást, a kedves természetet (látszólag!) és annyira túlzó odaadást a gazdi iránt, hogy bárkit, aki szerinte túl közel merészkedett az ő gazdájához, azonnal egy figyelmeztető harapással jutalmazott. Aliz kutyával néhány éves lakótelepi lakozás után települtünk át a 80-as évek végén frissen épült családi házunkba, amelynek az első időben kerítése nem, de annál több szomszédja lett. Alizka birtokba is vette a kertet, rögtön az első hajnalban, amikor anyukám kiengedte, azaz kerítés nem lévén a szomszédunk konyhakertjét, és abban is a szépen felfuttatott gyönyörű zöld babsátrat. Na most azt is tudni kell, hogy Alizka eléggé öntörvényű kutyus volt, és rendszerint meg kellett várni amíg magától elunja azt a dolgot, amit kitalált, de lebeszélni róla sem szép szóval, sem pedig fenyegetőzéssel nem lehetett.

Szóval a kutya hajnali hatkor bent a szomszéd zöldbabjában, anyukám fürdőköpenyben és papucsban kint a kertben, amikor is riadtan érzékelte, hogy lehet, hogy a mi valljuk be nem túlságosan magas fokon szocializálódott kutyánk pillanatnyilag a szomszédra ugyan nem, de az utca végi járdán közben már munkába induló mit sem sejtő emberre igenis veszélyt jelenthet. Ugyanis nem tudni, hogy Alizka mikor dönt úgy a zöldbab sátorból szemmel tartva a közlekedőket: ezek aztán márpedig bemerészkedtek az ő területére, tehát rendet kell tenni közöttük. Anyukám a lehető legjobb döntést hozta, amit a helyzet megengedett, azonmód ahogyan volt papucsban és fürdőköpenyben kiszaladt az utca végére, leállította a reggeli gyalogosforgalmat és elmagyarázta az embereknek, hogy a saját érdekükben jobban teszik, hogyha egy másik útvonalat választanak a munkába menésre. Fél 9-kor  aztán a vadonatúj szomszédunk következett, aki némi meghökkenéssel vette tudomásul, hogy márpedig ő (persze szintén a saját érdekében) addig nem fog lemenni a kiskertjébe babot kapálni, amíg Alizka úgy nem dönt, hogy befejezi a könnyű reggeli sziesztáját a konyhakertjében. Könnyen belátható, hogy ettől kezdve a jó szomszédi viszony és a városi forgalom zavartalan biztosításának egy rohamos kerítés építés elengedhetetlen feltétele volt.

Alizkához a spánielhez később egy angol bulldog csatlakozott, aki öcsém javaslatára a Jeff Stanton nevet kapta (a 90-es évek elejének amerikai motocross bajnoka). Stenikének több csodálatos tulajdonsága is volt, zord és nem túl sportos külleme egy önfeláldozóan kedves, Alizkára istenként felnéző belsőt takart, aki a légynek sem ártott. Ámde a külleme miatt mindenki inkább őt próbálta meg nagyobb ívben kikerülni, végzetesen közel kerülve így a szendének látszó cocker spánielhez, aminek a legrosszabb esetben akár lábszár harapás lett a vége. Meg kell hagyni, hogy kert szempontból Stenike férfi révén ártalmasabb volt, és néhány bokor elsárgulása jelezte az ő áldásos jelölő tevékenykedését.

Néhány évvel később aztán összebarátkoztam a leedő férjem belga juhász kutyájával. Az ő kapcsolata a kerttel egy érdekes tanulsággal szolgált nekem: sajnos nem kézenfekvő dolog, hogy a kutyus automatikusan fogja sétáltatni magát a kertben, megspórolva ezzel a gazdinak a korai felkelést és a kávéelvonási tünetek miatt jelentkező félkómás-pórázos huzavonát reggeli kutya sétáltatás címén. Johny kutya igazi lakásban felnevelkedett, lakótelepi kutyus volt, ámde egy nyáron jött a csodás ötlet, hogy kutyás nyaralást szervezzünk, családi házzal és bekerített udvarral. Boldogan vártuk az első reggelt és azt, hogy nekünk a feladatunk csupán a bejárati ajtó kinyitása legyen és azután az ágyból félálomba visszaszenderülve várjuk, hogy kutyánk az udvaron megsétáltatva magát elégedetten térjen vissza. Pillanatok alatt kiderült, hogy a városi kutya agyában sajnos a "lakás" a külső bezárt kapuig tart és Johny-ka a tágas udvar dacára messze csengő ugatással jelezte, hogy szerinte a reggeli séta a kapun kívül kezdődik csak el.

A gyerekek érkezése után egy darabig kutyátlanul éltünk, de az újabb immáron saját családi házba költözéssel elérkezett a nagy pillanat.....Azaz csak elérkezett volna, de rá kellett ébrednem, hogy nem mindegyik gyerek születik genetikailag úgy kódolva, hogy mindenáron kutyára vágyjon. Sebaj, néhány ártatlanul elejtett ilyesfajta kérdéssel hogy, "Nem hiányzik nekünk szerintetek helyes kis kutyus?" vagy "Nem is tudjátok, hogy milyen remek dolog együttélni egy kutyussal, ki kellene próbálnunk! Lehet vele játszani, szeretgetni..." próbáltam meg rávezetni őket, de a gyerekek csak nem kezdtek el kutyát akarni. Ráadásul a férjem is csatlakozott ehhez az ellenálláshoz, olyan érvekkel mint, "végre szabadon tudunk mozogni, egy kutya nagyon nagy lekötöttséggel jár", vagy, hogy "Gondolj a szép kertedre, tönkre fogja tenni".

Nos igen a kert tönkre tevése, nem mondom, hogy nem ejtett gondolkodóba, de semmiképpen nem rettentett el a kutyatartástól. Néhány dolgot már megtanultam: 

a) kutyabiztos kerítés a szomszédok védelmében, 

b) bokorbarát lánykutya 

c)...na igen, lehet, hogy ez az eleve elrendelés volt maga: izgága mindent felásó kotorékeb, kerítést szétszedó és mindenhonnan megszökő kopó és vadászkutya helyett egy kedves, nyugodt, családszerető, a gazdáját mindenben követő juhászkutya azaz egy bearded collie kell nekünk!!!

Ekkor költözött be az életünkbe Pannika. Egy péntek este utoljára futottunk neki és beszéltük végig a családi tanácson, hogy miért is nem való a mi életünkbe jelenleg egy kutya, aztán mélyen egyetértve, hogy ez így van lefeküdtünk, majd másnap reggel csak úgy véletlenszerűen megkérdeztem a férjemtől, hogy nincs-e kedve elugrani Szlovákiába? 

·         "Szlovákiába, miért?"

·         "Van ott egy helyes kutyus, akit meg lehetne nézni, na nem azért, hogy elhozzuk, csak úgy, hogy egyáltalán milyen?"

A férjem ekkorra már csak ennyit kérdezett: "Milyen pénzt is van Szlovákiában? Csak úgy simán áthozzuk a kutyát a határon?"

Pannika beilleszkedése a kertünkbe majdnem, hogy zökkenő mentesen ment. Attól, hogy építtettünk neki egy kennelt, enyhén szólva is megsértődött és ennek úgy adott kifejezést, hogy miután becsaltunk őt a vadálló, magasított kerítés mögé és elmagyaráztuk neki, hogy meddig kell itt lennie és miért, majd becsuktuk az ajtót, az udvar feléig jutottunk, amikor elégedetten csatlakozott hozzánk, hogy persze, jó ez a kennel, de hát mit lehet tenni, ha egy kiskutya simán átugorja az 1m75-öt.

A másik kritikus pont a kerti tó volt. Mi lesz, ha belemegy, hajkurássza a halakat és tönkreteszi a tavat?

Pannika szintén még az első délután rendezte ezt a kérdést is. A 4 hónaposok önbizalmával át akart kelni a tavon, méghozzá úgy, hogy azt gondolta, hogy a tavirózsák levelére lépked majd, amik szerinte azért sorakoznak szétterülve a vízen. Talán a harmadik levélig jutott, majd a vízből kikecmeregve kiderült, hogy Pannuska egyáltalán nem szereti a vizet. A tó csak addig érdekli, amíg időnként iszik belőle és ha netán Ernő a teknősünk (lásd. korábban Ernő a nő) túlságosan is bizalmas viszonyba szeretne kerülni vele, akkor ingerülten visszaugatja a tóba.

Szóval a kert és a kutya dolog szépen működik azóta is, persze néhány dolgot be kell tartani, mégpedig, hogy a kutyus miután egész nap vár ránk igenis megérdemli, hogy mozogjon, sétáljon egyet a kerten kívül is. Időnként össze kell szedni Pannika csontjait, kakiját, ha nem akarunk lépten-nyomon belelépni. Cserébe Pannika nem ás lyukakat a fű közepébe, és nem tesz tönkre növényeket. Viszont én pedig kiegyeztem azzal, hogy ha ő virslit kunyerál a családunk valamelyik tagjától, arra úgy tekint mint a jövő zálogára és arra, hogy a szűkös napokon is jut majd neki betevő falat, ezért aztán nagy műgonddal elássa a paradicsomok közé vagy a szépen kisimított  eper ágyásba. Így történik meg néha, hogy a következő gazoláskor váratlanul hangyák rágta, zöldes színű virsli darabok bukkannak fel a legváratlanabb módon a kertből.