Kerti tó (Az építés)

A kerti tó építésének ötlete úgy jött, mint a többi: teknős, kutya, teknős,  és a tyúkok (lásd. később ;)). Feküdtem az ágyamban hajnalban, és jött az isteni szikra. Hirtelen megvilágosodott, hogy a kerti tó nélküli élet az teljesen értelmetlen és élvezhetetlen.
Majd  következett mint mindig az információszerzés és a párhuzamos meggyőzés időszaka (a család sosem érzi kezdetben ezeket a szikrákat). Rengeteg kerti tavas honlapot, szakkönyvet olvastam el, amelyek csak erősítették bennem, hogy a kerti tó az csakis egy fantasztikus dolog lehet.
A meggyőzéses nehéz ügy: egyszerre erősíted magadban, hogy igen ez jó ötlet, gyerekjáték lesz összehozni és a család ellenérdekelt tagjaiban, hogy egy hét múlva csak kinyitják reggel a szemüket és már ott is termett a kertünkben egy csodálatos tó. Mivel az már a kezdetek kezdetén világos volt, ők ebben részt venni, netán közös összefogásban kiásni a tónak való mélyedést, hát azt biztosan nem akarják. Pedig nincs is szebb családi program, mint hogy vasárnap közösen ássuk ki a leendő tavunkat….

Azóta már több mint öt év telt el, és immár a második(átépített) tavunkat élvezzük a kertben. Az egyik legnagyobb tanulság számomra, hogy amekkora tavat első nekifutásra építeni szeretnénk az udvarunkba, azt nyugodtan szorozzuk meg min. kettővel!! A tóépítés legnagyobb igazsága: minél nagyobb és mélyebb (min. 0,80-1,20 m között) a tó, annál könnyebb lesz a későbbiekben bánni vele. Annál szebb lesz hosszabb távon és jobban érzik magukat benne a növények, amiket beletelepítünk, a halak, békák. Az első tavam elérte ugyan a kívánatos mélységet, de nem volt elég nagy, sem az udvar méreteihez képest, sem pedig a későbbi vízinövény-kísértések és telepítések szempontjából. Nyáron hamar felmelegedett.

Amikor belevágtam sokat vívódtam a tómeder alapanyag kérdésen is. Nagy a kísértés, hogy az ember, ha azonnal még vasárnap délutánra szeretne egy tavat, megvegye a barkács áruházakban kapható, első útjába akadó kis tószerű medencét fekete műanyagból. A színével nem is lenne baj, mert minél inkább beleolvad a környezetébe, annál jobban mutat majd szerintem, meg egyébként is belepik az algák és moszatok, de az ami személyautóval is hazaszállítható, az reménytelenül kicsi. Úgy viselkedik, mint a teraszon kint felejtett víz a lavórban, a meleg nyári napon pillanatok alatt elviselhetetlen hőmérsékletűre melegszik fel, amelyet csak a fonalas zöld moszatok értékelnek annyira, hogy be is szövik pillanatok alatt az egészet, elveszik az oxigént a többi élőlény elől és kis idő elteltével alatt büdös kis pocsolyává varázsolják a mi kis tavunkat.

Az első tavam ellenállva a kísértésnek egy fóliás tó volt, végül is egy minimarkoló ásott ki (a fizika életben néha meglepő tud lenni, a földkupacot elnézve tisztán látszott hogy  az 5-10 m3 föld kiásása erősen próbára tette volna a család amúgy sem túl szilárd lelkesedését). A lyukat tófóliával béleltem ki, betartva a megfelelő használati utasítást, alábéleléssel, meleg időben, amikor az anyag megpuhul és jól lehet formázni. Az egyik nagy hiba, amit az első tónál szintén könnyen el lehet követni, ha az ember türelmetlen és hamar levágja a kilógó széleket, ugyanis amikor beletesszük az aljára a kavicsokat, köveket és a talajt, plussz feltöltjük a tavat, döbbenetes módon visszahúzódik az addig messze kilógó fólia a. Legyünk tehát türelmesek és csak a legislegvégén vágjuk le, ha egyáltalán le kell, és nem tudjuk másképp eltűntetni a kilógó széleket.

A tavat tulajdonképpen alulról felfelé építjük. Beletesszük az alját borító köveket, ez alá a talajt. Figyelem! nem szabad tápanyagdús feketeföldet tenni bele, de tapasztalatom szerint minimális mennyiségű homokos talajt érdemes, mert ebbe jól bele lehet ültetni a legmélyebbre gyökerező tavirózsákat vagy a sárga vizitököt. Beültetjük a növényeket, majd beborítjuk kavicsokkal az egészet (szerezzünk be jó sok folyami kavicsot), ez segít a feltöltésnél is, nem hagyja, hogy a talaj teljesen felkeveredjen ill. a későbbiekben, ha halakat is telepítünk, ugyanezt csinálja, a halak állandó mozgásukkal nem tudják felkeverni és ezáltal zavarossá tenni a vizet.

Ha az alja kész, óvatosan elkezdjük feltölteni, ne keseredjünk el, ha a kavicsok ellenére először borzasztóan néz ki az egész (arra hasonlít a legjobban, amikor a lavórban lemossuk a kirándulás után nyakig sáros bakancsainkat), másnapra gyönyörűen le fog ülepedni. Addig töltjük, amíg el nem jutunk a következő szinthez vagy teraszhoz, amit szintén a szakkönyvekben leírtak szerint a tómeder oldalában alakítottunk ki.

A tóban élő növényeknek alapvetően öt fő csoportját különböztethetjük meg: vannak az átmeneti és a mocsárzónában élő növények, amelyek gyökerét a tó felé haladva egyre inkább nedvesség borítja, de viszonylag közel élnek a szárazföldhöz, és mintegy átmenetet képeznek a tópart és a nyílt vízfelszín vagy a következő szintek növényei között. A következő szinteken kb. 10-20 cm ill. 30-40 cm mélyen a vízfelszín  alatt, azok a növények élnek, amelyek szára vagy annak egy jórésze része a víz alatt foglal helyet, ide tartoznak a gyékények és nádak, a hídőr növény, a kákafélék. Emellett vannak a vízben lebegő, sokszor jó oxigéntermelő növények, pl. a hínárfélék, a békalencse és a már említett fajták, amelyek egészen mélyen a meder alján gyökerezve érzik jól magukat: a tündérrózsák (bár ezeknek sok fajtája létezik), vagy a sárga vizitök.

Telepítéskor tehát, mivel lentről haladunk felfelé pont fordítva dolgozunk, alulról kezdjük az ültetést és az egyes szintekig feltöltve, lassan haladunk felfelé. Lehetséges a növényeket ültető kosarakba is ültetni így könnyebb az utólagos mozgatásuk, kordába tartásuk, de ebben az esetben folyamatosan évről-évre foglalkozni kell velük. A tó medrének, szintjeinek kialakítása az, ami a tó életét a nagysága és a mélysége mellett meghatározza, hiszen eldönti, hogy milyen és mennyi növényt fogunk tudni ültetni bele. Igazság szerint még a második tavamnál is beleestem abban a hibába, hogy viszonylag kevés helyet alakítottam ki az egyes szinteken a növényeknek, és ezt utólag már nem lehet bővíteni. Ha beültetjük a növényeket és feltöltjük a tavat 1-2 napig türelmesen kell várnunk, hogy a víz kitisztuljon és  leülepedjen minden, amit felkavartunk.

Normál méretű kertekben a hobbitavak működése elképzelhetetlen vízforgatás és tisztítás nélkül. A kül. teljesítményű vízforgatók szűrőkön keresztül tisztítják és a csobogón át oxigénnel látják el a tavat. Télen is forgatni kell a vizet, hogy a tó ne fagyjon be teljesen, ugyanis a halak a közhiedelemmel ellentétben nem „hibernálódnak”, csak lelassul az életműködésük és nem táplálkoznak, de oxigénre ugyanúgy szükségük van. Egyébként simán áttelelnek, nem lesz semmi bajuk a hidegtől. Fontos tehát, hogy a tó építésekor számoljunk egy jó minőségű vízforgató költségével is.

Említettem az elején, hogy ma már a második tavunkat élvezzük, s bár a fóliás tó tökéletesen működött, ehhez az előzőnél jóval nagyobb tóhoz egy másik ígéretesen hangzó építési technológiát választottam, a földmunka és a meder kialakítása után olyan műgyantával kenték ki szakemberek a tómedret, amelybe homokot is kevertek, így a készítés rettenetesen büdös szagát is elfelejtetve egészen természetes hatása lett.

Ízlés és pénz kérdése a kőválasztás. Nagyon sok tónál láthatunk olcsóbb mészköveket, amikkel az a gond, hogy a tóba téve, kioldódik belőlük a mész és elősegíti az algásodást. Nekem nem igazán tetszik az sem, hogy sokat a kertjükben egyszerre szeretnének mindent: zuhogó hegyi patak imitációt sziklakövekkel kirakva, alpesi sziklakerttel a szélén, kecses lámpácskás-vörös juharos japán kerti tavat és amúgy mellékesen színpompás tavirózsákkal telipöttyintett egzotikus állóvizet. Így a legtöbbször egy eklektikus káosz lesz az egész tó, ahol az ember, már ha tetszik neki azt sem tudja, hova kapja a tekintetét. Először csukjuk inkább be a szemünket és képzeljünk el egy a mi természetes környezetünkben található tavat. Nem zúdul le magasról vad sziklák között, hanem kerek kavicsokkal borított partja szinte belesimul a környezetébe. Részemről kétféle desing-t tudok igazán szívből támogatni  tóval kapcsolatban, amit természetesen a környezete határoz meg: természetesnek ható, a tájba beleilleszkedőt, vagy merészen modernet, építettet, ízléses minimalista stílusban.
Szóval ha magunk építjük és nem vagyunk desingner zsenik válasszunk egyszerű folyami kavicsot és nyugodjunk bele, hogy nem lesz csobogó hegyi patakunk, de cserében a tó partja szelíden bele fog simulni a környezetébe.

Az évek során rengeteg tapasztalatom gyűlt össze a beültetéssel, növénygondozással, tófenntartással kapcsolatosan, ezért (és mert ez a bejegyzés már így is borzasztó hosszú lett) elhatároztam, hogy még egy részt írok a kerti tóval kapcsolatban, ami a tó fenntartásával, a benne és a körülötte található növényekkel foglalkozik. Hamarosan:))

Konyhakert mánia

Érzem, hogy menthetetlenül elkapott a konyhakert mánia. Szerencsére azt látom, hogy nem csak engem. Az utóbbi időben egyre többen tültetnek hasznos növényeket, termelnek saját zöldséget és gyümölcsöt. És aezt a remek hóbortot követi a kínálat is, egyre többfajta zöldség magot és palántát találunk, ha nyitott szemmel járunk-kelünk. Aki teheti, annak tudok egy remek programot, mindenképpen menjen el június első hétvégéjén Fehérvárcsurgóra, a 8. kastély kert kiállításra és vásárra (http://www.programturizmus.hu/tdestination-europai-disznoveny-kertmuveszeti-napok-nemzetkozi-kiallitas-vasar-karolyi-kastely-fehervarcsurgo.html ), mert ez az a hely, ahol a külföldi kertészek (franciák és olaszok) trendi zöldségnövény kínálatát is megcsodálhatjuk, nem beszélve néhány merész magyarról, akik üde színfoltot jelentenek kínálatukkal a szokásos: muskátlis, leanderes bougainvillea-s standok között.

Az egyszerre „szép és hasznos” kert egyáltalán nem mai találmány. Egyre több középkori kolostor kertet újítanak fel eredeti állapotukat rekonstruálva, ahol remek példákat láthatunk arra, hogy a szerzetesek is szerették a szépet, de ugyanakkor hasznos dolgokat: gyógynövényeket, fűszereket, zöldségeket termesztettek. Ha ilyen élményre vágyunk menjünk el Majkra vagy Pannonhalmára vagy nézzük meg Visegrádon Mátyás király reneszánsz kertjének felújított változatát vagy az egyik modern, urbánus változatot a Millenárison (ez az egyik kedvencem).

A tradicionális brit konyhakert is legendás, amivel ha az ember olyan szerencsés, hogy az életben is találkozhat, nos ez a szerelem egy életre szól:) Amikor másodszor jártam Dublinban és az első alkalommal túl estem a kötelező Guiness sörfőzde-Trinity college-néhány múzeum-Jamison whiskygyár alkoholos keretbe foglalt turista körön, szilárdan tudtam, hogy legközelebb a botanikus kertbe fogok ellátogatni.
És nem csalódtam! Az egész botanikus kert gyönyörű, minden porcikáján érezhető a több mint száz év kertészkedés brit tapasztalata, de amikor az ember belép a konyhakertbe, úgy érzi, hogy ez maga a paradicsom. Az érzés leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a kisgyerek a karácsonyfa alatt ajándéktól ajándékig szaladgál és azt sem tudja, mit bontson ki, mit vegyen először szemügyre. Van zöldséges és fűszerkert, jé van szegélyágy is, és magasított ágyás is és vannak ehető dísznövények! Van üvegház, ami a mi számunkra egy kicsit vicces, mert a Brit- szigeteken az olyan mediterrán növények is vidáman áttelelnek szabadföldben mint az articsóka és a rozmaring, ugyanakkor a szőlő és a barack például az a növény, ami kedvéért az angolok a konyhakertbe az üvegházat építettek:)).

Aztán vannak még méhkasok méhlegelővel, van komposztáló, ivókút a madaraknak, és zöldségek, virágok és megint zöldségek és zöldségesvirágok mindenhol!!!
 Az egész konyhakert olyan, mint egy gyönyörűen megszerkesztett műtárgy, és mégis egy élő, hasznot hajtó, organikus egész.
Nemcsak azért szeretek kerteket nézegetni, mert szépek, hanem azért is, mert egyrészt az embert elégedettséggel tölti el, hogy élőben is látja, amit addig csak a könyvekben: a tökéletes veteményes LÉTEZIK! Ha másoknak is sikerül, sikerülnie kell nekem is!!!
Rengeteg apró ötletet leshetünk el, amiket otthon is kipróbálhatunk.
Az első mindjárt a magasított ágyás, kimondottan derékfájósoknak! Nem kell hajolgatnunk, ha megmagasítjuk az ágyásokat és úgy ültetjük be őket. Figyelem, fontos, hogy az ágyások ne legyenek túl szélesek, mert a növények ültetésekor és ápolásakor át kell érnünk az egyik oldalától a másikig. Vagy ha körbejárható, akkor is olyan széleset készítsünk, aminek mindegyik oldalától beérünk az ágyás közepéig!







Remek tippet láttam arra vonatkozóan is, hogyan számolhatunk le az ádáz csigatámadásokkal, ráadásul úgy, hogy az még jól is nézzen ki, mintha csak egy desing elem lenne. Elegáns kavicsfolyamokat mintázva a

megvédendő növények vagy kertrészek körül, amin aztán a legelvetemültebb csiga sem juthat keresztül. Ha pedig a növény megnő és levelével eltakarja az egészet, már csak mi tudjuk, hogy milyen ravasz csigacsapdákat rejteget a mi kis kertünk:) Ősszel bekapáljuk a kavicsokat, lazítják a talajt, és tavasszal kezdünk mindent előlről.

 Gyönyörködhetünk a geometrikus ágyásformák szeszélyes rendszerében, amiket különböző  anyagokkal választanak el egymástól az ügyes brit kertészek, sövénnyel, téglaszegéllyel, kisebb és nagyobb utacskákkal. Ugyanakkor madártávlatból az egész kert olyan mint egy gyönyörűen megszerkesztett szőnyegminta.
A valamirevaló angol konyhakertekben megjelennek a gyümölcsfák is, hiszen ezek is szerves részei az egésznek: virágzáskor élelem a méheknek, a termés élelem az embernek és nem utolsósorban árnyék és védelem az erős széltől a gyengébb növényeknek.

Napos falak mentén a gyümölcsfákat kordonosra nevelik, ami azt jelenti, hogy amolyan sövénykéket alkotnak az ágyások mellett vagy a kert falának támaszkodva. Jobban éri őket a napfény, intenzívebben teremnek, igaz ugyan hogy így rövidebb ideig élnek.

Végezetül az utolsó nagy (legislegnagyobb;)  kedvencem, hogy ebben a konyhakertben elmosódnak a határok zöldségek és virágok között, hiszen a zöldség is virágzik és a virág is zöldség azaz megehető, emellett ha értő módon ültetik őket össze akkor nem csak szépen mutatnak, hanem támogatják is egymást a fejlődésükben, kölcsönösen távoltartva a kártevőket egymástól. Ami még megfontolandó, hogy minden konyhakertben találhatók padok is, ahol az elégedett kertész elüldögélhet és jóleső megelégedettséggel csodálhatja remekművét:)))

Taipei: botanikus kert

Bizonyára mindenkinek van olyan program az életében egy idegen városban, amit nem hagyna ki semmi pénzért sem. Nekem ezek a botanikus kertek, kastélyparkok, kiskertek, mindenféle lyukak és kreatív helyek ahol növényeket tartanak az emberek, balkonok, udvarok, előkertek. Bárhol vagyok ezek azok, amik a legjobban érdekelnek.
Különös átnevelő hatással volt rám, amikor először csodálkoztam rá mediterrán és szubtrópusi helyeken, azokra a növényekre, amiket mi otthon a cserepekben ápolgatunk/sanyargatunk, hullámzó, kezdetben magas majd egyre csökkenő lelkesedéssel. Ezek a találkozások számomra visszavonhatatlanul azzal az eredménnyel végződtek, hogy nem próbálok többé otthon a száraz levegőjű lakásban tartani trópusi, nedves-párás éghajlathoz szokott növényeket, de mediterrán leandereket, kefevirágot és citromfát sem nyáron a teraszon (majd télen a szobában vagy ha szerencséje van szegénynek, akkor a hűvösebb és nyirkosabb a pincében), ha tehetem megcsodálom ezeket a növényeket inkább azon a helyen, ahova teremtették őket. Sosem felejtem el azt sem, amikor először láttam egy fikuszt a saját környezetében, annyira lenyűgözött a mérete, hogy azóta bármelyik orvosi rendelőt telenőt poros levelű rokonát csak sajnálni tudom hozzá a méltatlan bánásmódért.
A taipei botanikus kert egyike ezeknek az élményeimnek, remélem mindenki felismer néhányat az otthoni kedvencek közül:))

Fűszernövények konyhakészen

Fűszernövényeket termeszteni balkonládában még kezdő kertésznek is hálás feladat, révén, hogy a legtöbbjük eredetileg is hozzászokott a sanyargatáshoz. Az olyan nagy kedvencek mint a rozmaring, a bazsalikom vagy a zsálya a Földközi tenger meleg és száraz mediterrán partvidékéről származik, egy napos balkon vagy terasz tehát ideális a termesztésükhöz. Egy tanácsot mindenesetre érdemes megfogadni: minél nagyobb edénybe vagy ládába ültessük a növényeket, így jobban érzik majd magukat és nekünk is kevesebbet kell öntöznünk őket, mivel a nagyobb földtömeg lassabban melegszik át és szárad ki. S bár sok fűszernövény szereti a napfényt és a meleget, az igazi nyári forróság elől nem árt azonban olyan szegletet keresni nekik, ahol nem kell egész idő alatt a tűző napon aszalódniuk. Gondoljuk csak meg, a kőpadló, a falak mind mind visszasugározzák a meleget.

A boltokban kapható általános földkeverékbe ültetve általában jól érzik magukat, főleg ha a jobb minőségűt és nem a legtőzegesebb fajtát választjuk, vagy ha mégis azt fogtuk ki, akkor érdemes 1/3-2/3 arányban normál termőfölddel keverni és egy kevés homokot is tenni a keverékbe, hogy a talaj laza legyen és ne tömörödjön össze nagyon az első öntözést követően.

A zöld fűszernövények között találunk évelőket és egy nyáriakat is. Évelők a kakukkfű, a borsikafű, a már említett zsálya (nem mindegyik fajta!), a menta (mojito :), a citromfű, a levendula, a tárkony és ha kellően védett helyen teleltetjük: a rozmaring is. Érdemes őket a telet követően finoman visszavágni, így újult erővel állnak majd neki a növekedésnek és pillanatok alatt benépesítik a számukra kijelölt balkonládát vagy cserepet. Egy másik trükk, hogy ha virágzás után levágjuk az elszáradt virágokat és éppen csak hogy visszavágjuk a végeiket, újra hajtani kezdenek majd, így tovább élvezhetjük az ízüket, mivel a legtöbbnél a friss hajtásvégeket vagy leveleket érdemes felhasználni a fűszerezéshez. Nagyobb cserepet válasszunk akkor is, ha a vasárnapi húslevest a maggi növénnyel vagy másik nevén a lestyánnal szeretnénk ízesíteni, én mindenesetre nagyon szeretem az ízét. A földbe visszahúzódva telel át és a következő tavasszal újra kihajt, nagy termetű, dekoratív növény.

Népszerűségben vitathatatlanul a listavezető zöldfűszer az egynyári bazsalikom, amelynek egyre különlegesebb fajtáit fedezhetjük fel a faiskolai polcokon: létezik például az apró levelű, kis termetű görög változat, ami talán még zamatosabb mint a hagyományos és az igen dekoratív bordó színű is. Nyugodtan lehet próbálgatni a fajtákat és személy szerint fűszerezésre inkább a zöld változatokat használom és a bordóban inkább csak gyönyörködöm. Egyik újabb kedvencem a koriander, szintén egynyári növény. Ha netán ritkábban főznénk egzotikus ételeket, a kecses fehér virágaival akkor is el fog bűvölni bennünket. De ez még nem minden, van itt egy másik különlegesség is, az olasz szalmagyopár vagy bevásárló csarnoki fedőnevén curry növény. Ha végigsimítunk rajta tényleg erős, fűszeres curry illatot áraszt.

A paleo étrenddel hódít az új őrület: a Stevia vagy magyarul jázmin pakóca, amelynek levele kiváló édesítő szer, de figyelem csak azok vállalják be, akik biztosan tudják, hogy télre lesz hová bevinniük, hiszen ez a Dél-Amerikában honos növény nem fog megbirkózni nálunk a téli hideggel.

Ha aztán belejöttünk az ültetésbe, bátran kísérletezhetünk a mangoldok különlegesebb színes levélnyelű változataival, a kisebb termetű, színes paradicsomokkal vagy akár a balkon ládában tartható eper tövekkel, díszes levelű káposzta-félékkel is.

A balkonunk vagy a teraszunk pillanatok alatt remek kiskertté alakítható csak egy kis kreativitás szükséges hozzá, színekkel, levélformákkal és illatokkal is kísérletezhetünk, csak egyet ne tegyünk! Ne feledkezzünk meg róluk és ne sanyargassuk őket öntözés és odafigyelés nélkül. Ha csak napi néhány percet szánunk rájuk hálásak lesznek és finomabbnál finomabb ízekkel örvendeztetnek majd meg minket. 

A saláták és a spanyol inkvizíció

Amint az egy ideje köztudott "a spanyol inkvizíciónak két .., nem, három.., sőt nem.., négy fő fegyvere van (aki ezt nem ismeri, feltétlen nézze meg! KÖTELEZŐ!!:)

Hogy mi köze ennek a salátához? Nos a salátának két.., nem, három.., sőt nem még több halálos ellensége van!!! Mindezek közül a két legádázabb: a csigák és a galambok. Igen a kedves, ártatlannak látszó, lassan mozgó, puha kis csigák, akik egy éjszaka leforgása alatt hirtelen feltűnnek és elpusztítják a gyönyörű, zsenge, halvány zöld salátáinkat, amelyeket képzeletben már éppen a szombati ebédhez akartunk feltálalni. Nincs kegyelem!

A másik támadás ennél sokkal titokzatosabb. Az ember először arra lesz figyelmes, hogy a szépen fejlődő levelek helyén, egy szép napon félig lecsipkedett kis torzókat talál. Földből kiálló szár, semmi levél. Namármost a kertész vizsgálja felülről, nézi alulról, sehol egy kukac (a harmadik számú legfőbb ellenség!!) vagy kicsi kis fekete borgárszerű salátaevő izé (negyedik fő ellenség) és nem érti, hogy mi történhetett. Egészen addig, amíg ravaszul a konyhaablak mögül hirtelen arra nem lesz figyelmes, hogy azok a szerelmesen összebújó, gyöngyszürke, fekete-fehér nyakláncos galamblelkű galambok (hivatalos nevükön balkáni gerlék), amelyek  eddig ártatlanul üldögéltek az ágakon hirtelen vérszemet kaptak. Rárepülnek a salátás cserepek szélére és gyors tempóban elkezdik lecsipkedni a csodás saláta leveleket. Félni meg alig akarnak és csak az ablaküveg diszkrét (ököllel történő) kocogtatására hajlandók felhagyni a pusztítással és visszalebbenni a faágra.

A csigák elleni küzdelem nem ilyen egyszerű. Sajnos amíg takaros kis ágyásokban próbálkoztam a saláta neveléssel, jobbára alul maradtam a spanyol inkvizícióval folytatott küzdelemben. De nem adtam fel! A harcban az ész is számít nem csupán a puszta erő. Mit szóltok csigák, a teraszon álló 60 cm magas anyagcserepekhez? Na ugye! Ez a műfaj megsemmisítő csapást mért a csigák gonosz seregeire, mivel nincs az a kitartó (elég nyálkával rendelkező) jószág, amelyik képes ebbe a magasságba felkapaszkodni egy kis saláta evészetre. 

A teraszon ládákban, cserepekben kertészkedés sikerének kulcsa abban rejlik, minél nagyobb cserepeket kell választani, ugyanis a benne levő föld a nyári, de már a tavaszi melegben is hamar átmelegszik és pillanatok alatt kiszárad. Sínylődésre majd pusztulásra ítélve a benne fejlődő növényt, megsemmisítő csapást mérve ezzel a kezdő balkon-kertész önbizalmára is:((. Egy másik megfigyelésem szerint, nem jó, ha csak a zsákokban árult, A,B,C-vel jelölt (ízlés és növény igény szerint) földkeveréket tesszük bele a cserépbe, mert ezek általában nagyon tőzegesek és nem tartják meg a csapadékot és sajnos a tápanyagot sem. Ha van a közelünkben jó minőségű talaj, érmes a vásárolt és az összegyűjtött földből keveréket készíteni és az beletölteni a cserepekbe, a megfelelő arányokat érzés, rövid kísérletezés után be lehet állítani.

A cserépválasztás másik fontos szempontja, hogy semmiképpen ne vegyünk úgynevezett kaspót, cserép helyett, csak ha az alját biztosan ki nem tudjuk lyukasztani, mert fontos, hogy az eső vagy az öntözővíz ne álljon hosszú időn át a cserépben. Emeletes házban az alattunk lakó szomszéd mosott ruhái és a cserépben lakó növények érdekében egyaránt elengedhetetlen, hogy cserépalátétet is használjunk. Így is számítanunk kell arra, hogy tavasszal két naponta, nyáron azonban minden este meg kell öntöznünk a cserepeinket. Lehet persze erőnléti edzéseket szervezni a növényeinknek, de ha a félig elszáradt, kókadt növényeknek az erejüket három naponta az újraéledésre kell fordítaniuk, akkor biztosan nem fognak tudni látványos növekedést produkálni a kedvünkért.

Mit ültessünk a cserépbe?

Tavasszal és ősszel salátát! (Nyáron nem érdemes mert túl meleg van nekik.) Ha elkezdjük a dolgot, egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy jéé, szinte minden, ami zöld és levél, az saláta. Nyugodtan legyünk kreatívak, csináljunk saját saláta keverékeket. Az olasz kertészek már régóta kamionszámra küldözgetik nekünk fóliázott kis műanyag dobozaikban a bébi spenótot, a zsenge cékla levelet, rukkolát, és mindenféle más saláta levelet. Érdekes módon például a spenót és a cékla, amiket sokszor hosszú és fáradságos munkával tudunk hagyományos módon felnevelni, pillanatok alatt zsenge kis leveleket növeszt, amik egy esti salátához a balkonon két hét leforgása alatt begyűjthető. 

Sajnos egy rossz hír azoknak, akiknek a szeme előtt a saláta szóra a híres tojásosnokedlisfejessaláta jelenik meg. Ez a saláta a legmacerásabbak egyike, utálja a nagyon meleget, mire nagyra nő és befejesedik, addig az édes kis levélsalátákból már régen több családi vacsorára valót összegyűjthetünk!

Miért jó ülni a dugóban?

A cím persze egy kissé túlzó, mert nem jó, de ha már mégis muszáj, akkor én tudok egy dolgot, hogy miért! Elárulom. Minden város tele van érdekesnél érdekesebb fákkal, bokrokkal, virágokkal az utak mentén, az előkertekben, a parkokban, jól és kevésbé jól sikerült virágtartókban, újabban a körforgalmak közepén elhelyezett „kúpokban és púpokban”, amiket sokszor talán már megszokásból már észre sem veszünk.
Fehérváron több személyes kedvencem is van, amiket az évek során fedeztem fel és a reggeli dugó éppen a megfelelő alkalom arra, hogy rájuk pillantsak, megvannak-e még, mennyit nőttek, fejlődtek az elmúlt idő alatt? Nem beszélve arról, hogy szinte mindegyiknél van egy olyan pillanat, amikor az észrevehetetlen közönséges zöld növényből hirtelen feltűnő színes jelenség lesz, ugyanis kivirágzik.
Vegyünk rögtön egy példát: az egyik legkedvesebb növényemet reggelente, a Várkörúti dugóban ülve szoktam szemügyre venni. Lépésről lépésre komótosan araszolgatok a bírósági lámpás kereszteződés felé és kellőképpen barátságos hangulatban révén, kiengedem a megállóból kikanyarodni vágyó csuklósbuszt. Minden tavasszal a szép májusi reggeleken ez az a pillanat, amikor a jobboldalon megpillantom , teljes tavaszi pompájában, a feltűnő lila virágokkal borított fát. Mindig lenyűgöz, amikor növények, daconak a mostoha életterükkel, szinte mintha véletlenül pottyantak volna oda, és nőnek meg hatalmasra, mint ez a fa itt. Egyedül áll egy lebetonozott, parkolódnak használt udvarban, az ágait, mivel túl terebélyesek, minden évben kíméletlenül visszavágják, talán más évszakban fel sem tűnne senkinek, de májusban a tavaszi fagyok után, gyönyörűséges virágfüzéreket növeszt, így hívja fel magára a dugóban unatkozó autós figyelmét. Császárfának hívják, vagy latinul az elegáns Paulownia tomentosa névre hallgat egyenesen őfelsége Anna Pavlovna hercegnő, I. Pál orosz cár lánya után. Nem rossz ugye? (Egy valódi hercegnő minden reggel a Várkörúton és mindenki találkozhat vele, aki csak szeretne:)

Ha még egy kis időt eltöltünk a Várkörúton, ugye nem biztos, hogy teljesen önkéntesen, de ez most mindegy is, a másik oldalon a Skála irányába is remek dolgokat fedezhetünk fel. Például a Wattay szobros parkban,  az előrelátó kertészeknek köszönhetően, akik direkt az autós kertbarátok kedvéért jó közel ültették őket az országúthoz, két remek kis Júdásfát  (Cercis siliquastrum). Ők egy picivel szerényebbek kinézettel rendelkeznek, mint az előzőekben említett császárfa, viszont az az érdekességük, hogy pici kis pillangós, rózsaszínű virágaikat nem az ághegyükre hanem a törzsükre és az ágaik vastagabb részére sorakoztatják fel.

Gondolom mindenki szerelembe esett már a tulipánfák vagy más nevükön magnóliák tavaszi látványával. Nekem legjobban az egyszerű változat tetszik, ami nem olyan feltűnő mint lilás rokona, a sok kis fehér csillag alakú virágocskáival. A neve is bűbájos: Magnolia stellata, ami Csillagocskát jelent és csodálatos módon ebből is nő egy, közvetlenül a  városkapunál, szorosan összebújva egy hatalmas tiszafával. A csillagocskás magnólia virágzik a legkorábban a várkörúti csapatból, ezért tulajdonképpen márciustól májusig boldogan üldögélhetünk a reggeli és a délutáni dugóban és egymás után csodálhatjuk őket virágpompájukban.

Ne keseredjenek el azok sem, akik a másik oldalról közelítik meg reggelente a belvárost. Bár ez ősszel van, látható egy másik csodálatos dolog is, a Plaza felől közelítünk, persze csak lassanként, a lámpás kereszteződésen át az uszoda felé.  Két dolog kell ahhoz, hogy a látványban kellőképpen gyönyörködhessünk: az első, hogy az előttünk álló autó még véletlenül se tegye ki az indexét, hogy nekünk eszünkbe jusson kikerülve őt egyenesen továbbhaladni a zöld jelzésnél.  Így ugyan ott ragadunk a következő zöldig, azonban, ha a második feltétel is teljesül és a nap éppen átragyog a sárga leveleken, akkor abban a csodálatos szerencsében van részünk, hogy az egész évben észre sem vett, valljuk be nem is túl kellemes külsejű, tövises lepényfák (Gleditsia triacanthos) éppen őszi aranysárga pompájukban ragyognak végig az országút mellett. Ez az a pillanat, amikor vége a reggeli gyomorgörcsnek és legalább 2 percig büntetlenül gyönyörködhetünk a gledícsiák őszi ragyogásában. (Utána úgyis ránk fognak dudálni, hogy Mi lesz már Édeske, nem látod, hogy zöld van??)

Édesanyám, aki dísznövény kertészként végzett, mindig amikor apám megkérdezte tőle egy-egy növényről, hogy azt hogy hívják, általában a növények latin nevével válaszolt és utána mondta csak a magyart. Mire apám rendszerint ezt válaszolta: Nem is tudtam, hogy tolmács kell ahhoz, hogy megtudjam egy francos növény nevét! 
Kezdetben bevallom, apámmal értettem egyet, mi a fenének kell felvágni azzal, hogy a növény latin nevét mondogatjuk a magyar helyett? Aztán, bár én nagyságrendekkel kevesebb növénynek tudom a teljes latin nevét mint az édesanyám, rájöttem, hogy ez az  a titkos nyelv, ami a növények értő rajongóinak igenis sokkal, de sokkal többet elárul mint a magyar.  Rögtön megmondja, hogy ki kivel található rokoni viszonyban, melyik népes család tagját tisztelhetjük a növényben, rácsodálkozhatunk, hogy jé ez annak a rokona?! Szóval újabban, hogy növényekről olvasok, szeretem tudni, hogy kinek mi a latin neve, még ha nem is jegyzem meg mindegyiket. Kicsit olyan ez, mint a kisherceg: ha tudom a nevét, ismerem. Figyelek rá, érdekel, hogy mi történik vele.

A következő fát, még akkor fedeztem fel, amikor ideköltöztem és sokat jártam vásárolni a Skálába, mert ahhoz laktunk közel. A beton rengeteg közepén, ízléses négyzet alakú járólapokkal kirakott kis homokozóban, egy kis négyzetnyi földbe beszorítva állt egy csodálatos öreg birsalma fa. Ami először is lenyűgözött benne annak idején, hogy vajon ki lehetett az, aki mindenféle egzotikus dísznövény helyett, vette a bátorságot és egy birsalmát ültetett a város közepére. Persze lehet, hogy magától telepedett be ide és vészelt át hosszú időszakot, amíg ilyen nagyra megnőtt. Sajnos nem tudom a pontos történetét, de aki látott már birsalmafát tudja, hogy talán első ránézésre nem a legcsábosabb, azonban nagyon is sok apró finom részletet fedezhetünk fel rajta, ha kellőképpen szemügyre vesszük. Szeretem például, hogy foltos a törzse, a levelei kerekek és enyhén szőrőskések, a hátoldalukon, a színükön fényes zöldek, a virágai pedig finom rózsaszínek, mintha pillangók ülnének az ágakon.
Azóta sajnos az a fa már nem él, de legnagyobb örömömre valaki egy új birsalmafát ültetett a helyére.

Van még ezen felül egy másik titkos kis meglepetés is a belvárosban, de nem a főutcán, viszont annak a közelében annyit elárulok! Fedezze fel mindenki maga, aki gyönyörködni szeretne benne!!

Ja és járjon vagy  üldögéljen az autójában nyitott szemmel és csodálkozzon rá egy-egy fára, virágra vagy jól sikerült park részletre mert érdemes:)))

Ernő a nő!!!

Ernő, teljes nevén Urmell Ernő: egy jól fejlett ékszerteknős. Jelenlegi lakhelye: a kerti tavunk, eredeti foglalkozása: aranyhal-túlszaporodás meggátló (lenne). Ha a róla leírtak szerint (kül, szakkönyvek kezdő ékszerteknős gazdáknak) valóban ragadozná a kerti tavamban igencsak túlszaporodott aranyhal nemzedékeket. De ne szaladjunk ennyire előre...
Mindig is szerettem volna teknőst tartani. Amikor férjez mentem és saját lakásom (lakásunk lett) azt gondoltam, hogy a felnőtt életben rejlő egyik legnagyszerűbb perspektíva, hogy az ember szabadon eldöntheti, a szüleivel évekig folytatott végeláthatatlan és reménytelen szócsaták helyett, hogy milyen állatot(állatokat:) szeretne tartani maga körül. Ennek örömére egy havas karácsonyi napon be is szereztem egy légyhéjú teknőst (formás, csini hosszúorrú típus gyönyörű szürkés-zöldes páncélzattal) a hozzátartozó kővel, akváriummal, vízmelegítővel és mindezt hazaszállítottam a lakásunkba. A kabátom alatt, mivel december volt. 
Sajnos ez volt az a pillanat, amikor rá kellett jönnöm, hogy immáron az én életem párjával kell majd egyezkednem arról, hogy milyen állat is költözködhet be közös hajlékunkba. Rögtön kiderült, hogy teknős, a hüllők, a békák, a halak és mindenféle csúszómászók, tollas és szőrös lények biztosan nem, mert az én drága férjem ezeket kivételesen pont utálja és nem szeretne vele egy fedél alatt lakni velük, pláne nem egy lágyhéjú teknőssel. Így aztán szegény jószág a kabát alatt visszaköltözött teljes felszereléssel a kisállatkereskedésbe:(( szerencsére még az esti zárás előtt.
Az évek során aztán megtanultam, hogy a hirtelen "késztényekeléállítós"-taktika helyett, a türelmes, ámde kitartót kell választani. Néha egy kis elejtett spontán megjegyzés a teknősök nagyszerűségéről, néha arról, hogy milyen a fantasztikus élményekben gazdag környezet jelent, ha a gyerekek állatoktól körülvéve nőhetnek fel....
Az én (és a következő teknős) ideje igazán akkor jött el, amikor évekkel később második kerti tavunkban erőteljes túlszaporodásnak indultak az aranyhalak és egy-két év elteltével tisztán látszott, hogy csak sokasodni és sokasodni fognak. Néhányszor, tanulmányozva a lehetőségeket, óvatosan megjegyeztem, hogy szerintem egy teknős csodálatos megoldása lehetne a problémának, úszkálgatna, napozgatna és ha megéhezett elfogyasztana napi egy-két halat. Legalábbis a kicsiket, így kíméletesen megoldanánk a túlszaporodási problémát. 
Már majdnem nyerésre kezdett állni a dolog, amikor azzal a nyugtalanító problémával szembesített a családom, hogy oké, de mi lesz vele télen? 
Egy gyors fejszámolással, majd  meggyőzés következett: a teknős az évnek a felét biztosan kint tölti a tóban, így igazából csak a másik fele a kérdéses. Arra beköltöztetjük, de ez szinte semmi gondot nem fog okozni nekünk:))

Az első év így is telt, nyáron kint, ősszel-télen bent: infra lámpás, kevés vizzel ellátott, napozóköves meleg üvegdobozban. (Augusztus végétől a férjem, aki állítólag ki nem állhatja a teknősöket naponta kérdezgette: Nem kellene már bevinnünk Ernőt? Nehogy megfázzon és vmi baja legyen!) 
Meg kell mondanom, hogy alig vártam a téli időszak végét, mert az édes kis teknős a félig megevett haldarabok, a vizben ázó méretes, fekete, szétázott teknősbogyóval tarkított akváriuma közepén, mindezt meleg vízben: heti min. egy tisztítási tortúrát igényelt. Elkapni Ernőt, kiszívni a meleg büdös vizet, átmosni mindent, vissza a követ, a tiszta vizet megfelelő hőmérsékleten, majd vissza Ernőt.

Áprilisban Urmell  Ernő végre visszaköltözött a kerti tóba, hatalmasat nőtt és már igazán elvárható volt tőle, hogy elkezdje ritkítani a halakat. Több héten át vártuk az eredményt, de be kellett látnunk, hogy a szakirodalomban leírtakkal ellentétben az ékszerteknős nem eszik halat, az egyetlen esemény, amikor a halak egy kicsit zavarják, amikor el kell elennie előlük a haleledelt.  Ezen felül a legmelegebb baráti viszonyban békésen lebeg közöttük a vízen. Szóval szerintem nekünk egy vega teknősünk lett, az étrendje: haleledel, hínár és zsenge tavirózsa levél.

Még valamire rá kellett döbbennünk, hogy Ernő valójában nő. Ugyanis a könyv azt írja, hogy minden nagyon-nagyon sokadik nőstényre jut egy-egy hím, amit a tenyésztők rögtön ki is pécéznek maguknak a tenyésztéshez, miért pont nekünk lenne akkor egy hím nemű teknősünk? Logikus tehát, hogy ő egy nő. 
Így telt el a nyár és jött a következő ősz: Ekkor erősen éreztem, hogy nem szeretném újra a féléves akvárium pucolásos tortúrát. De ha megfagy és elpusztul?  Volt Ernő, nincs Ernő? Barátnőmnek éppen jól jönne egy tenkőspáncélból készített díszdoboz... Nem ez nem lehet, férjem szerint ő már a családunk tagja (!). Megint jött a szakirodalom: áttelel, nem telel át, áttelel: ha elég nagy (az mekkora?), áttelel, ha dobozba tesszük, miután a bélrendszerét kiürítette, hibernálja magát, nem túl hideg és nem túl meleg helyen....Nekünk nincs is ilyen!!!

Lelkiismeret furdalással ugyan, de Ernő kint felejtődött a télre a kerti tóban. Közeli barátaim novembertől márciusig csak Teknősgyilkos-nak emlegettek és hetente min. egyszer spontán megjegyezték, vajon mi lehet szegény kis Ernővel? 

Aztán eljött április 2-a és Ernőnk a legnagyobb természetességgel kint napozott a tóparton:)))Sajátos pózban teszi ezt: kinyújtja a nyakát amennyire csak tudja, a fejét előretolja. Ha elől a jobb, akkor hátul a bal lábára áll rá, és az ellenkező oldali két másikat szintén kinyújtja előre és hátra, majd időnként ezt a pózt cserélgeti. Szépen lassan, komótosan. Szóval Ernő nemcsak, hogy túl élte a telet, de szemlátomást elégedett volt. 

Ennek a történetnek már több éve. Azóta Ernő ősszel, amikor a víz is tartósan tizenegynéhány fokosra hűl, eltűnik és április 2-án újra előjön. Tévhiedelmeket eloszlatva, nem a tó alján telel át, biztos vagyok benne, hogy kimászik és valahol a közelben beássa magát a földbe és hibernálódik, úgy ahogyan azt a szakirodalom is állítja.
És ez így mindenkinek jó, a téli teknősfelszerelést azóta meg árulom:)